reblog

(javított és kibővített verzió)
Az egyik posztban felmerült, hogy az nem élet, hanem az maga a pokol, ha valaki nem hisz semmiben, ha valaki azt gondolja, hogy egy élet van, aztán megrohadunk, elporladunk és kész vége ennyi volt, semmi nem marad utánunk csak néhány atomkupac...
Hát most ezen felbuzdulva írom, azaz írnám, a kommentem (már ha lehetne oda, de tiltva van a kommentelés), ami közben meg már egészen kiterebélyesedett, mert máshol is a témában irkáltam és bizony - nincs menekvés - ihlet lett...
Bár az alapvető motiváció és a lényegi téma elsősorban részemről nem a megmagyarázhatatlanság volt, de egy arról szóló poszt késztetett előbb kommentelésre, aztán adta a további löketet, hogy valamit összehányjak ide. Így meg már belefolyok a megmagyarázhatatlanság filozófiai problematikájába is és az agymenés (szó szoros értelmében is, hiszen az agyról lesz szó jobbára) el is szabadul... gyenge idegzetűeknek nem ajánlom... ;)

Persze ez a dilemma is (mármint hogy van-e halál utáni létezés, túlvilág stb, tehát csupáncsak az emberi lény legnagyobb örök kétséges kérdése) egy amolyan megmagyarázatlan, ámde én azt mondom bízvást, nem megmagyarázhatatlan kérdés.
Na elmesélem akkor nektek gyerekek, hogy mindezt én hogy gondolom.

Mert hát mi is ez a fogalom? Megmagyarázhatatlan? Egyáltalán biztos létező, vagy ez is csak egy tévfogalom, álfogalom; megint egy a sok, végtelen sok, emberi önámító kamufogalom közül? Hát tartok tőle, ez bizony így van... legalábbis szerintem. Nem létezik olyan szerintem, hogy megmagyarázhatatlan. Ez a fogalom értelmezhetetlen, értelmetlen. (ezt már előre is bocsátom, csak hagyományosan, hiszen nagy alapfogalom cáfoló vagy legalábbis alapjaiban és létezeésében erősen vitató hírében járok itt újabban, úgy tudom...)
De majd erre visszatérek még a posztban, így biztos hogy releváns és adekvát lesz ide a blogversenyre, és még igen fontos alapvető kérdésnek is tartom a dolgot. Van vélemény és mondanivaló kivételesen végre tehát tényleg! Nem erőlködés, meg ilyenek, nem kényszerposzt az ötvenezerért, hanem ha már így eszembe jutott (mert először semmi nem jutott eszembe egyébként kapásból arra, hogy megmagyarázhatatlan, csak valami kényelmetlen vakaródzó fura kétséges érzés)...

Noshát és naszóval (igen helytelenül egyben, mert ezt szeretem és a noshátot ugyebár nagybecsű bölcs kedvesvezetőnk, a nagy Kárpátok és minden idők legnagyobb örök géniusza is nagyon szereti), ezt most legalább nem késem le, mint az elnököset, hogy pont a lezárás pillanatában lett meg az ihletem, vagy nem tudom mim, mondjuk a motivációm vagymi, az elnökről. (mondjuk meg is kérdeztem, hogy pótlólag tegyem-e ki... választ még nem sikerült a tisztelt (slurp benyalok az ötvenesért, hátha akkor bejön már végre, gyerekek hát éhen döglök vazzeg :D ) Reblog-sprint team-nek kipréselni magából számomra, de már mindegy is, mert úgy döntöttem, ha már megvan, hát azértis kiteszem poszthumusz versenyposztként, utólag az elnököset is és kész. Hátha netán valaki még elolvassa és élvezi (ha nem, az sem baj, kit érdekel, én majd elolvasom párszor és élvezem, hiszen a legnagyobb rajongója vagyok ugyanis önmagamnak; szívesen olvasgatom az írásaim, tehát egy lelkes visszatérő olvasó biztos hogy van és az elvégre már végülis nagy dolog nemde? (ahogy mondani szoktam, ha mondok valami fárasztó poént, amire mindenki fanyalog, de én legalábbis nagyon élvezem és nagyot röhögtem, szóval legalább egy embert ez szórakoztatott, tehát már megérte, már jó volt...) Node nem tudom ezzel ki hogy van, talán dili, de szerintem sokan titkon így vannak... ugye srácok? Naa nem kéne álszentkedni, minden blogíró saját maga első számú rajongója és lelkes olvasója... tudom én... ;)

Node akkor most már vágjunk végre bele! (hiszen a rizsa már túl sok volt, de hát közben Akkezdet Phiai-t hallgatok, szóval be vagyok hangolódva a végtlen slam flow-ra...) XD

Szóval akkor tehát, ad egy, szerintem ami megmagyarázatlan (és triviális: ilyen bizony sok van), az nem mindig megmagyarázhatatlan! Igaz? Ez nyilvánvaló, szóval nincs is ezen mit agyalni vagy vitatni mert akár ténynek is vehetjük. Sőt továbbmegyek: sohasem az! Nem is lehet. Hiszen ami megmagyarázatlan, arról csak ennyit tudhatunk és többet nem. Azt semmiről sem tudhatjuk hogy megmagyarázhatatlan, mivel ez nem tudható, ez nem is létező, kényszeres - nem ritkán hazug -  tévfogalom.
Ám e két kifejezés, bár nagyon hasonló, az eltérés apró, mégis biztos, hogy mást jelent! Méghozzá jelentősen mást. Szóval ezt akkor elöljáróban és futólag deklaráltuk is nagyjából. (majd még egyébként ebbe belemegyek és kibontom azért persze, nem ússza meg igérem, aki van olyan mazochista, hogy végigszenvedi ezt az agymenésem is gyerekek...)
Megmagyarázhatatlan dologról tehát nem fogok írni, mivel nem tudok ilyet, mivel szerintem ilyen nincsen, tehát csak arról fogok írni, hogy ilyen miért nincs szerintem, azaz miért nem létező-, álfogalom és tévfogalom ez. Viszont megymagyarázatlan dologról pedig írhatok, hiszen azt meg könnyű: se vége se hossza a megmagyarázatlan dolgoknak ugyebár.

A másik pedig, hogy - és itt a bizonyos ihletet adó blogbejegyzésre reagálva, ahol azt írta kolléga, ha merhetem így nevezni, hogy aki nem hisz semmi spirituális misztikus dologban, a halál utáni történésekkel kapcsolatban (meg úgy amúgy is), az nem élet, az pokol, az borzalom, na azt aztán nem lehet...
Noshát én pl. így élek kérem szépen, tehát lehet így is, hogy szerintem lóxar sincs és ennyi, elrothadunk és kész, és mégsem szenvedek, tessék elképzelni, nem pokol az életem, tök boldog vagyok így is és vidám!! Hoppá hoppá... Na most akkor mi van? (ja, tudom, hazudok oké... meg persze bolond is vagyok tudom tudom....hahaha)
Azonban el kell itt mondani, hogy azt nem tartom kizártnak, hogy ha egy igenigen magas szintre (meg sem tudom- és tán meg sem lehet fogalmazni milyen szintre) fejlődik valaki (pl ahogy az ázsiai-, pl taoista nagymesterek ugyebár állítólag, már olyan képességeket képesek elérni, de csakis a testükkel és agyukkal, bármi testen kívüli erő vagy rész nélkül, bármi másik létsík meg transzcendencia blabla nélkül, főleg hogy ugyebár a taoisták nem hisznek az égvilágon semmi misztikumban és transzcendenciában ugyebár, tehát nem természetfeletti lélek, nem túlvilág, nem valami isteni maszlag, és nem is Mennyország, bár ha megvalósul, az már olyan létállapot, amit akár Mennyországnak is nevezhetünk végül is ha akarunk allegórikusan, hiszen egy tökéletes és boldog, igen kellemes és élvezetes állapot lehet tán), hanem annyiról van szó, hogy pusztán az agyunk, csupán ez a rejtélyes és valóban egyelőre teljesen megmagyarázatlan (de nem megmagyarázhatatlan!) szerv, képes fantasztikus elképesztő és (egyelőre) felfoghatatlan dolgokra. Ez pedig nem valami természetfeletti, nem valami misztikus meg transzcendens, megfoghatatlan, akárhogy önkényesen magyarázható (hiszen a misztikum lényege valójában kb ennyi) ködös világ, hanem egyszerűen az agyunk, a szervezetünk, puszta anyag... itt és most... mindenkinek ott van a fejében és sehol másol!

Láthatjuk a természetben is micsoda emberfeletti (holott az evlúciós skálán ugyebár messze az ember alattiak) képességekre képesek élőlények fejletlenebb aggyal vagy akár agy nélkül. Bizonyos rovarok, csak fejlett idegrendszerrel, irtózatos reflexek- és nálunk akár százszor és ezerszer finomabb érzékszervek birtokában vannak; repülnek ugyebár némelyek úgy, hogy szinte fizikai képtelenség amit produkálnak (akár a szárnyuk mérete és a testük tömege aránya, vagy éppen a szárnyuk mozgási  sebessége, ami emberi szemnek nem is látható, csak egy homályos felhőt látunk, ha repül a szárnyai helyett, kiszámolható fizikailag hogy némlyeik elvileg nem lehetséges, amit produkál..!).
Bőrszínt váltó hüllők, melyek képesek bárminek a színét de még a felületét, szinte szó szerint kivetíteni a bőrükre... az álcászás nagymesterei, kiknek az agyuk, ha egyáltalán van, nálunk sokkal de sokkal fejletlenebb (mégis amikre képesek vele, az a mi képességeink extrém sokszorosa és meghaladja nagyon messze azt), és ugyebár pl. van olyan rovar, ami teljes körpanorámát lát és értelmezi is azt, nem zavarja meg, hanem még kifinomultabb is a mozgása, de hátulról sem közelítheted meg, hogy ne vegye észre (aztán agya meg nincs is); van másik, amely meg olyan tartományokban érzékel akár hangot, akár fényt, amit mi közel sem, vagy leginkább semmennyire, apró töredékényire sem (távolra látás, sötétben látás és egyéb érzékek, hallás, szaglás, többszörösen szenzitívebb mint nekünk); van mely olyan sebességgel mozog a test méretéhez és tömegéhez, valamint az izomerejéhez képest, hogy az megfelel annak, mintha mi emberek min. kb. 220 km/órával tudnánk futni; és lehetne hosszan sorolni még a csodaszámba menő biológiai jelenségeket, amit élőlények produkálnak és mindegyiknek az idegrendszere illetve esetleg kezdetleges fejletlen agya teszi ezt lehetővé, semmi más. Az evolúcióról és alkalmazkodásról nem is beszélve; egyes külső tényezőkre, környezetre reagáló elváltozások idővel képesek egyszerű viselkedésből, átkerülni a genomba... Mégis hogyan? Megmagyarázatlan, de van. A csodás és rejtélyes szervezet, az idegrendszer (mely rejtélyes, megmagyarázatlan de bizonyosra vehető kapcsolatban és kölcsönhatásban van a génekkel).
Az élőlények idegrendszere, az idegsejtjei, na és persze ugyebár mindeme képességet lekódoló génkészlete adja ezt; a szervezet 100%-ban, vagy legalábis 10-nél jelentősen többen kihasználja a hozzánk képest kezdetleges fejletlen idegrendszert (mondom, agya sincs a többségnek, éntudata sincs, tehát annyira már nem komplex az idegrendszere messze sem, mint a miénk). Mégis eme képességeik sok sok sokszorosan fejlettebbek mint a mieink. Hogy lehet ez? Rejtély, megmagyarázatlan (de semmiképp sem megmagyarázhatatlan...) szerintem...

Node mi emberek, ezt az extrémen túlfejlett és túlméretezett agyunkat, ami elvileg az evolúció csúcsa és netovábbja, ugyebár állítólag csak 8-10% százalékban használjuk ki - mondják. Így meg aztán pláne fura ez az egész nem?
Persze ez téves urban legend csupán. Valójában nyilván 100%-át használja az agynak a szervezetünk és a testünk természetesen; azonban valóban a gondolkodásra, az öntudatra, a személyiségünk és egónk funkcióira úgy sejtjük, hogy 8-10% jut ténylegesen ebből és a többi fölött nincs befolyásunk, (ez nem jelenti azt, hogy nem is használja az egész emberi lény, megismétlem, természetesen használja a testünk, a mögöttes tudat vagy tudattalan az ösztönös és háttérfolyamatok stb, természetesen minden idegsejtet kihasználnak, hiszen az evolúció és természet olyan pazarlást nem engedhetett meg magának nyilván, hogy egy hatalmas hiperfejlett agy 90%-a ott pang egy egyedben, semmire sem használva, eleve talán el is halna).
Tehát az éber tudatunk, az egónk van valóban csupán ebben a 8-10%-ban! (a mítosz ebből ered nyilván).

Nos ez is egy igencsak megmagyarázatlan, de nem megmagyarázhatatlan dolog. Az agyműködést mai napig gőzerővel kutatja a tudomány, az idegrendszerről, az idegsejtekről (neuronok, szinapszisok, axonok, dendritek blablabla, tudunk már annyi mindent, hogy már több mint sok, az ismeretek tengerében el lehet már így is veszni), mégis a teljes átfogó kép még mindig nincs meg, teljesen tökéletesen mindenesetül még mindig nem tudtuk az agyat leírni, megismerni. Ezért bár azt tudjuk, hogy kb 10%, ami fölött úgyahogy befolyással és kontrollal bír az emberi éntudat (bár ez is kérdés, hogy ez valós befolyás-e, vagy csak annyiról van szó, hogy ennyi van biztosítva az emberi lény számára az éntudat, az önazonosság illetve a tudatos gondolkodás funkciójára.
Nagyonis meglehet, hogy valójában ténylegesen befolyásolni, a tanuláson ill. részlegesen az emlékeken (tehát amit tudatosan idézünk elő) illetve a pillanatnyi mozgáson és a rövidtávú döntéseken kívül (annak kihatására már nem vagyunk különösebb befolyással... "ember tervez isten végez" ugye) semmi valós "hatalommal" még az éber tudatunk, az öntudatunk fölött sem vagyunk, csak részben, illetve bírjuk ennek illúzióját. Ez is még az alapos, teljes és kimerítő magyarázatra vár, tehát megmagyarázatlan. Node miért is lenne megmagyarázhatatalan? Ez sem az, mivel semmi sem lehet az! (legalábbis szerintem)

Mert mégis mi is az hogy megmagyarázhatatlan? És itt, most térek vissza a témaadóra, bár nem a mondandóm lényegére.
Amikor valaki azt állapítja meg, hogy ez márpedig megmagyarázhatatlan, akkor nem gondolja végig, hogy milyen abszolút objektív, fatális és ultimális fogalmat illetve kategóriát jelentett ki. Ha valami valóban megmagyarázhatatlan volna (sima szemantika, szó- és fogalom értelmezés ez ugyebár), azt mondja ki hogy lehetetlenség megmagyarázni, s mint ilyen ugyebár ez nem csak a jelenre vonatkozik ráadásul, hiszen amiről deklarálom és rögzítem hogy ez márpedig lehetetlen, akkor máris a jövőről is szóló örökérvényű standardot, mondhatni axiómát alkotok (vagy legalábbis akarok alkotni), mert a lehetetlenség, mint írtam ultimális és fatális, azaz örök érvényű vitathatatlan fátum. Valójában nincs is időbeli dimenziója, lehetetlen - kész pont és ez végleges. Az azt jelenti hogy egyszer s mindenkorra nem lehetséges sohasem. Most sem, soha nem is volt és nem is lesz. A lehetetlen fogalma tehát nagyon veszélyes, nagyon kockázatos, és abszolút terminált, valós léte pedig vitathatatlan visszafordíthatatlan megmásíthatatlan örök érvényű bizonyos abszolút tény. (túl azon hogy ilyen valós fogalom eleve nincs semmilyen téren soha és sehol, hiszen abszolút objektív ultimális bizonyosság sem létezik, következésképp lehetetlenség sem, minden csakis relatív és szubjektív lehet, legjobb esetben konszenzusos interszubjektív illetve empirikus, experimentális ténynek tekintett paradigma, ami triviálisan absztrakt és ultimális filozófiai aspektusból továbbra sem biztos, hiszen nem is létezik ebből az aspektusból a biztos fogalma; ahogy Archimedes mondá ugyebár: "Adjatok egy biztos pontot és kifordítom sarkából a világot" Értem? Nem a Földet, hanem az egész világegyetemet!! Ezzel meg is ragadta ezt a problémát örökérvényűen. Nyilván a matematikában bizonyos zárt rendszerekben, illetve deklarált és fixált inercia rendszerekben képezhetők lehetetlenségek, és pontosan megmagyarázni vagy inkább értelmezni lehetetlen paradoxonok és oximoronok, de kilépve a zárt rendszerből, már egy absztrakt magasabb metafizikai rendszerben, azaz a teljes és ismeretlen valóságban nagy bátorság lenne leszögezni, hogy szintúgy érvényesek. (csak egy példát mondok, a paradoxont csak mi értjük annak emberek; ám ha egyszer kihal az utolsó ember és esetleg az utolsó gép is leáll amit ember kreált és emberéhez hasonló rendszerben és logikával gondolkodik, mint mesterséges intelligencia, akkor olyan rendszer marad nyilván, ahol már azt értelmező híján az adott paradoxon sem létezik, így a korábbi szubjektív megmagyarázni és értlemezni lehetetlenség is megszűnik; tehát ezek a példák inkább csak azt mutatják meg (pl. Gödel tétel), hogy ne legyünk önhittek és képzeljük azt hogy a teljes valóság megérthető és leírható, hiszen könnyedén alkothatók elvi paradoxonok és oxiumoronok, melyek értelmetlenek, igazak és nem igazak egyszerre, illetve önmagukat cáfolják. Azonban ha kilépünk eme axiómák érvényességi zárt rendszeréből (tehát az emberi gondolkodás, a logika és filozófia illetve elméleti absztrakt matematika, nem túl reális bár mégis nagyon racionális és logikus világából), ott már nem biztos, hogy helytálló az a bizonyos precedens axiomatikus paradoxon, hiszen valóságban nem is létezik, sem maga, sem amit felvet, így hát szükségtelen megmagyarázni és megérteni, mitöbb pont hogy megmagyaráz valamit, tehát az maga egy magyarázat, mégpedig arra és azt, hogy mindentudók és mindent megértők nem lehetünk. Ennek ellenére én azt mondom, hogy a teljes pragmatikus megismerés lehetséges (a pragmatizmuson és értelmességek rendszerén kívül eső dolgokat nem kell felétlen megétenünk, sem megmagyaráznunk, hiszen semmi hasznuk semmi értelmük, lényegében nyugodtan ignorálhatók), de hát már ez is önmagában egy paradoxon... A bizonyos önmaga farkába harapó kígyó, mint ultimálisan az egész világegyetem és létezés is (pl értse meg valaki a Nagy Bummot és Nagy Zuttyot), hogy a semmiből hogy lesz valami vagy éppen hogy mi van előtte és utána, sem tér sem idő, mégis valami mégis, hiszen valahonnan jött az a töménytelen mennyiségű és ma is táguló anyagmassza ami a Nagy Bummnál manifesztálódott... na ezis olyan, amit felfogni sem nagyon lehet, legalábbis egyelőre... node biztosan tudhatjuk-e hogy sohasem fogjuk..?

A megmagyarázhatatlanság tévfogalom tehát szerintem, hiszen mégis ki és honnan tudná megmondani, hogy egy dolgot valóban abszolút objektív és ultimális módon lehetetlenség megmagyarázni, akár most, akár a jövőben végtelen téridőskálán??? (de amúgy a mondat végén ez az idődeklaráció mint már pedzegettem is, értelmetlen, hiszen a lehetetlen fogalmának nincs szüksége időre, magában foglaja alapvetően az örökérvényt, hiszen ha valami jelenben nem lehetséges, de a jövőben igen, vagy nem tudjuk és ezt be is látjuk, máris beláttuk hogy nem lehetetlen, hiszen ami a jövőben lehetséges, de jelenben nem, arról max annyit állíthatunk helyesen és pontosan hogy most jelenleg éppen lehetetlen, ámde csak a lehetetlen, mint olyan, szimplán és önmagában az abszolút objektív lehetetlen fogalma helytelen és téves rá, hiszen nem tudjuk és nem is tudhatjuk, hogy a jövőben lehetséges lesz-e vagy sem... mitöbb még csak azt sem hogy ultimálisan bármi is lehetetlen vagy sem...) Igen-igen tudom, ez már amolyan absztrakt, elvont félőrült filozofálás, játék a szavakkal tudom (vagy legalábbis annak tűnik), de mégis egy gondolkodó ember számára nagyon fontos, mert az alapvető fogalmakat illik helyrerakni egy konzisztens és korrekt világképhez... márpedig abban a lehetetlenség fogalma nem férhet bele, mivel ilyen attributum egyszerűen nem megállapítható, legföljebb a pillanatnyilag lehetetlenség jó esetben. Ezt remélem immár ki is fejtettem érthetően és meggyőzően (bár nem egyszerűen.... lehet-e ezt úgy vajon?), a magam munkásparaszti pragmatikus egyszerűségével...

És akkor még nem is beszéltem arról, hogy bármiről is, amiről akár absztrakt ultimális interdisziplináris abszolút objektív állítást és bejelentést teszünk, még egy szinttel "kijjebb" lépve érvénytelen, hiszen mindez csak a Nagy Bumm és a Nagy Zutty közötti téridőben lehet tán adekvát, azon kívül egyáltalán nem tudjuk mi van, vagy van-e valami (vagy legalábbi számunkra annak értelmezhető dolog) és az azon kívüli "izében" vajon bármi is érvényes, amit mi eme rendszeren belül, a mi univerzumunkban annak tekinthetünk... igen tudom, ebbe bele lehet őrülni, ez az igazi lufi hámozás (ahogy némelyek mondják)...

Node ugyebár egy megmagyarázatlan témánál vagyunk az elme és a tudat, illetve az agy kihasználtsága nagy kérdésénél (ráadásul ennek kapcsán a nagy shakespeare-i kérdésnél, hogy "lenni vagy nem lenni", azaz létezik-e halálon túl is lét vagy halákor itt a vége fuss el vége... s a kettő szerintem nagyon de nagyon szorosan függ össze, ezt boncolgatom (bár sajnos tudom, szokásom szerint nem túl szószátyár módon) és térjünk is akkor ide vissza!

Tehát persze nyilván az agy 100%-át használja maga a test, a szervezet természetesen.
Még akkor is, ha tartalékok vannak az egyéb idegrendszerben is (pl gerincvelő leginkább ugyebár) kevés lenne a kb 10% nyilván. Tehát valójában a 10% két esetre helyes. Az egyik, hogy kb 10% az úgymond biztonsági tartalék, a "paritás" azaz arra fenntartott terület (ámde nem az egész szervben, hanem minden főbb részegységében, alrendszerében! (amiből van jópár ugyebár) Ez extrém fontos!), ha valami sérülés, bármi egyéb hiba történik, máris képes szinte bármely más agyszövet átvenni az adott kieső funkciókat (a teljes rendszert akár át is organizálja, ha tetszik: konfigurálja, ha kell, konzisztensen, zavar mentesen), a veszteséget pedig képes az agy a paritás területektől, amik nem egy homogén terület egy helyen, hanem teljesen szórványosan vannak, lényegében minden szekció bír egy paritás résszel. Ezek összessége a teljes szervben kb 10%. (hasonló a diszk paritás, vagy a memória paritás erre a kibernetikában, mint ahogy az egész agy, "minő véletlen", de analóg azzal... igen itt egyfajta kreacionizmusra célzok, ám én speciel egy misztika nélküli kreacionizmust tudok csakis elfogadni, de hát ez igencsak messzemtuató téma...)
Azonban nem ez a lényegesebb, hanem a másik kb 10%-os részarány, amit már említettem; ez pedig a bizonyos egó, a személyiség, az öntudat, a tudatos gondolkodás területe, ergo az, amit te önmagadnak, az énednek képzelsz (és persze én is meg ő is, meg mindenki). Ezt bocs, de nem győzöm hangsúlyozni, mert a legfontosabb! Hogy ne keverjük az egyáltalán valójában használt részarányát, és az éntudatra, a személyiségre és gondolkodásra használt részarányát az agyunknak!

Tehát a 100%-ban kihasznált agyunk mind a 100%-a fontos, egyetlen árva neuron sem felesleges (és nem ott pang és vár valami reménytelen semmire hiába). Még akkor is, ha tartalékok vannak benne bőven (de nem túlzottan, hanem pont optimálisan), meg lehet nyugodni, használjuk az egészet természetesen és nyilvánvalóan. Torz, korcs, evolúciós zsákutca lenne egy lény, ha egy ilyen csodás szerv, a legnagyobb, legfejlettebb, legkomplexebb létező idegrendszeri szerv, a faj testméretéhez és súlyához arányosítva és amúgy is, a létező legfejlettebb idegrendszeri elit csúcsszuper szerv, az evolúció csodája és csúcsa, a bolygón és az evolúció történetében is a netovább, és nem használnánk egyáltalán semmire a 90%-át, hanem passzívan csak ott "úszkálna" az agyvízben? Abszolút értelmetlen, nevetséges nonszensz volna... Nagyon is használunk minden egyes agysejtet, azaz a testünk, a szervezetünk és főképp a tudattalan. De persze ez sem olyan egyszerű (hiszen emlékezzünk: már agy nélküli, fejlett idegrendszerű lények is milyen extrém dolgokra képesek ugyebár, akkor nekünk még sokkal többre is kellene fussa az idegrendszerünk képességeiből, kapacitásából és teljesítményéből, ez kézenfekvő és nyilvánvaló). Tehát a 90%-ot használja a tudattalan (nevezik ezt a misztikusok és ezoterikusok pl felsőbb énnek is).

Node mi is ez? Ez is persze megmagyarázatlan jelenleg pontosan tudományosan (de aki még ezek után is a megmagyarázhatatlan nem létező tév-kifejezésre gondol, annak a fenekét szétrúgom így virtuálisan az éteren keresztül is, de ha idejön érte hozzám, esküszöm élőben is megteszem...).
Innen, ebből az agy szekcióból jönnek az önkéntelen érzelmek (milyen jól meg is mondja ez a kifejezés hogy önkéntelen, tehát a 10% az öntudaté a tudatos gondolkodásé, amit kvázi önkéntesen csinálsz, és egy másik 90% kb, amit önkéntelenül, önkéntelen dolgokra használ a szervezeted, a tudattalanod), pl a tudattalan irányítja ugyebár többek közt az emésztést, a mirigyeket, hormonokat, szabályozza a szívverést, az izzadást, a kiválasztást, és nem is sorolom, mert ezernyi funkció van még nyilván, amit eme elme terület kontrollál, irányít és vezérel. Nincs ez sem alaposan leírva, megismerve (megmagyarázatlan)... ez persze az egész agyra is nagyrészt igaz, egyelőre sajnos...

Ha számítógéphez hasonlítjuk (a paritásról már volt is szó ugyebár), akkor szerintem mondjuk pl. a BIOS a tudatos terület a konkrét gondolkodás és ingerületi rendszer (ugyebár input output) illetve a parancs végrehajtó alapja (IT mérnökök biztos most felszisszennek, de nyugi tessék ezt szinte irodalmi metafóraként fogadni és akkor nem lesz gond... ;) ), tehát az akarat. Ez a 10%, persze nyilván ezt egy PC-nél így nehéz százalékban megmondani, de nyilván sokkal kevesebb egy valódi bios a teljes komplex rendszer működésében, valószínűleg 1% alatt van, ami az ő aktív funkciója, (persze az újabb generációs bios-oknál kicsit talán több), de metafóra ugyebár, szóval megteszi... (ha valaki nagyon kekec, akkor vegye hozzá még az alapvető parancsértlemezőt is, illetve a boot sector-t is... na jó jó legyen még a base memory is hozzá (és a főbb alapvető rendszer megszakítási memória szegmensek) oké oké, így már jó lesz remélem... így együtt már csak analóg az emberi egóval nem?... (aki még a kernelhez is ragaszkodik, annak már a fenekét tényleg szétrúgom, mert mindegy, a példa és az analógia így is úgy is érthető némi - sok - jó indulattal)... ;) XD
Na és a többi 90% meg két fő részből áll. Elsődleges tudattalan és másodlagos; a CPU és GPU ugyebár a két "zseni", melyek irtózatosan komoly brutális processzorok (már ha komoly a vga csatoló is, de vegyük úgy hogy az, a jobb gépben az általában), és mondjuk legyen az elsődleges vagy fő tudattalan a CPU, az egyéb szekunder segédfunkciók pedig a GPU...

A kb fele-fele arány elvileg (gyakorlatilag szoftver függő nyilván, hiszen van, ami a GPU-t nyúzza meg jobban, ugyebár főleg a játékok, van más meg, ami azt kevésbé, de a CPU-t hajtja meg keményen).
De most a mi metaforikus szoftverünk (akár operációs rendszernek is tekinthetjük és itt a héj, a gui az egónk, a mag a tudattalan, hogy meglegyen a paralel analógia, a program mag vagy ha tetszik motor meg inkább már a tudattalan... fú ebbe a hasonlatba már belegabalyodtam reménytelenül, de hát az egész téma igen komplikált, még ugyebár tudományosan is kutatják és jobbára megmagyarázatlan) ugyebár az emberi elme, ahol a rendszer nagyjából arányosan ossza ketté (jobb és bal agyfélteke ugyebár), tehát kb az emberi elme is ilyen. Van ami tudatos, van ami ösztönös vagy még az sem, hanem reflex-szerű, automatikus motorikus, és van egy csomó, amiről fogalmunk nincs honnan hogyan és miért de bizony nagyonis van, és sok ilyen van. (mirigyek hormonok, enzimek, gének, immunrendszer stb stb stb)
A felsőbb tudat (én jobban szeretem így nevezni a tudattalant) ugyebár kb 45-50%, a másik pedig az egyéb szekunder főfunkciók, a kettő együtt a kb 90%; és itt sok minden megoszlik, a primer felsőbb tudattal, azaz mindkettő irányít valamit és tud valamit vezérelni adott esetben. Normál esetben a teljes felsőbb tudat tart kézben szinte mindent a szervezetben és a mélypszichében is (pl az álmokat is az kreálja az ébertudat számára, hiszen ha álmot észlelünk, az ébertudat részlegesen működik passzívan, és a felsőbb tudat kvázi "filmet" vetít neki, amivel lényegében leköti leginkább, hogy ne ébredjen fel, illetve van egy levezető, lecsengető, feldolgozó feladata is, bizonyos ingerületek és érzetek csapódnak le az éber tapasztalat anyagból (nagy részét aztán kukázza is a rendszer) egy hamis illúzióvilágot kap a valóság helyett az experinentális tudat, hogy közben a felsőbb tudat és a segédje a háttér- vagy szekunder felsőbb tudat (felőlem lehet akár redundánsnak is nevezni, amúgy az egyik célja pont ez is, hogy ha gond van, nem csak az ego áll le (ami sima mélyálomnál is megvan), hanem a felsőbb tudat is (pl kóma) akkor minden alapvető kontrollt és vezérlő funkciót át tud venni az egyik fél felsőbb tudat (ha tetszik agyteke) és üzemelteti a szervezetet szinte zavartalanul tovább, úgy, hogy az egyed életben marad;  mondjuk ő "rendszergazda helyettes".

Tehát a primer felsőbb tudat és a szekunder, ketten párban végzik a háttérfeladatokat a szervezetben, illetve az idegrendszer- és agyműködésben. Az alvás alatt is pl az emlékek szortírozását is és a tapasztalatok feldolgozását, többek közt. Pl. azokat rendszerezik, hogy mi legyen élő emlék, mi halványított, homályos emlék és mit töröl az ego elől teljesen, tehát az ébertudat számára (ettől még az agy persze máshol letárolja, archiválja, pl. hipnózisban elő is hívható minden, mely tárhely szintén a háttér felsőbb tudat reszortja és megoszlik a primer és szekunder tudattalan, illetve a jobb és agy félteke idegsejtjei közt). Ha ez nem lenne, megőrülnénk, működésképtelen lenne elménk és megintcsak azt mondhatom, hogy így rég kihaltunk volna (van ilyen betegség egyébként, ha jól emlékszem hipermnézia a neve, azaz mindenre emlékszik az illető, minden pillanatra, ami csak történt vele, nem túl életképes az illető ugyebár, lényegében egyfajta őrület).

Az agyféltekék osztják ketté alapvetően a felsőbb tudatot és az aktívabb, elsődleges felsőbb tudat van a jobb féltekében a szekunder felsőbb tudat a balban, és az ego zöme is a balban van, plusz egy bizonyos kisebb része egyébként a jobb-ban is. (a paritás területek segítségével pedig bármely terület bármelyét képes átvenni olyannyira, hogy akár egy egész félteke is ha leáll, képes  működni az agy alapszinten (nyilván az ilyen illető már nem lesz egy Einstein, de valahogy elvegetál és nem hal meg, tehát extra nagy biztonságú rendszer, a mindenek fölötti cél, az élet illetve a genom megőrzése - az a bizonyos fránya "önző gén" ugyebár).
A kisagy pl abszolút az elsődleges felsőbb tudat kontrollja alatt van, de ez is érdekes, mivel a szekunder felsőbb tudat bármilyen funkciót át tud bárhonnan venni, ezért akár a kisagy vezérlését is! (néhány speciális mirigy nyilván kivétel persze mint a hipofízis pl, de még ezek vezérlő szerepét is képes annyria részlegesen pótolni, hogy a szervezet nem omlik össze) csodás rejtélyes megmagyarázatlan ez az egész (főleg hogy kvázi magától hogy is alakulhatott ki, szinte követeli az intelligens tervezés magyarázatát), de még nincs magyarázat még nem megmagyarázott, megmagyarázatlan, de ki az a bátor botor, aki ki merné jelenteni hogy ez márpedig megmagyarázhatatlan?

Itt most megint megjegyzem, hogy mindez az én elgondolásom az egészről és nem tudományos értekezés, kéretik tehát ennek megfelelően kezelni, mint egy véleményt csupán. (jeleztem hogy gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott.... még azt is mellé tehetem, hogy kioktató flegma nagyokosok kíméljenek)... előre is köszönöm!

Namost itt az azért eléggé fura, hogy tehát kihasználjuk, azaz a szervezetünk a testünk és a teljes pszichénk kihasználja a teljes agyat (hiszen már láttuk, az képezi a teljes pszichénket, a háttér- vagy mélytudattal, ha tetszik tudattalannal és két részes felsőbbtudattal és az egóval együtt), ám egy dolog, hogy teljesen ki van használva, azonban aktív tudatos gondolkodásra nem használjuk az egészet, így is milyen csodás dolgokra képes az emberi elme csupán kicsi aktív tudatos része nemde? Elképesztő szellemi teljesítmények léteznek ugyebár. Mi lenne, ha valami mód ennél a kb 10%-nál többet csennénk el az agyszöveteinkből, a tudatos elménknek?
Vagy vajon lehetséges-e az akár, hogy a felsőbb tudatunkat és az öntudatunkat kvázi összeolvasszuk, most nincs rá jobb szavam, azaz az éber tudatos tudatunk, az a 10%, átvegye a teljes kontrollt és a 100% legyen tudatosan használva? Vagy legalábbis jóval több mint a 10%..? Lehetséges-e hogy a felsőbb tudatunk is a tudatos énünkké váljon, abba integrálódjon vagy inkább azt integrálja (na ez jó kérdés, nézőponttól függ... afféle tyúk-tojás dilemma).

Nos erre állítólag egy kevesen képesek, ha egyáltalán képes valaki biztosan (itt már inkább a legendák és mítoszok ingoványába tévedünk), amit én nem mernék kijelenteni. Hiszen nem igazán tudunk erre egyelőre pontos módszert, sem bizonyítékot, de ha netán lehetséges ez valóban, akkor talán valahogy bárki számára elérhető opció lehet, ha megvan a biztos módszer erre. Az biztos ugyebár, hogy keleten erre törekszenek, mind a buddhisták, mind a taoisták, és sok más misztika vallás és filozófia törekszik erre és a mítoszaik és legendáik mondják (és persze sok esetben a hitük), hogy léteztek és léteznek is ilyen titkos nagymesterek, megvilágosodottak halhatatlan és repülő remete szerzetesek stb; ill. a nyugati hagyományos ezoteria is erről beszél kicsit másképp; nevezik ezt kémiai mennyegzőnek a régi misztikusok, meg misztikus úniónak, Nagy árkánumnak, de ugyanez elvileg a Nirvána illetve a Mennyország, vagy éppen a feleszmélés néven is illetik, és még sok más néven. A lényege, hogy akinek ezt sikerül megvalósítani, az valóban egyfajta "übermensch" lesz, egy magasabb szintű, magasabb rendű ember, megugrotta a next level-t. Afféle varázslóvá, mágussá válik, mert minél inkább kontrollálja a felsőbb tudati régiókat az agyában, azaz valóban tudatosan az agya 10%-ánál jelentősen többet használ és kontrollálja azt tudatosan, akkor nem kizárt, hogy emberfeletti képesseégek birtokába kerül (egyesek bizonyosak abban, hogy ilyen esetben lehetségesé válik pl az öngyógyítás, az extra hosszú élet, akár évezredek stb)...

De milyen "hatalma" van eme ismeretlen és megmagyarázatlan (ám nem megmagyarázhatatlan, mint már tudjuk) kb 90%-nak? Van-e valami, amit már most bármi nagy-nagy mágussá válás és megvilágosodás híján is észlelhetünk?
Azt mondom, talán valami van!
Mégpedig az a valami, ami pont sokakat tévútra terel.
Ezek a testen kívüli élmények és tetszhalál élmények. (de egyébként a tudatos álom vagy éberálom közismert - általam is megtapasztalt elképesztő és csodálatos élményt is ide vehetem, aki átélte ezt már, az jól tudja miről beszélek...).
Szilárd meggyőződésem és újabb kutatások ezt igazolják, hogy ilyen élmények során az történik, hogy a tudattalanunk (azaz ez a csodatevő 90%, ami mellesleg képes szerintem és nem csak szerintem pl öngyógyításra és ellenkezőleg, ön-betegítésre is, de  már megint egy újabb könyvnyi téma lenne kifejteni ezt, a pszichoszomatikus jelenségek ugyebár) egy extrém, ha úgy tetszik sokkos pillanatban (és hát a halál beállta, ami ilyenkor leginkább a szív leállása ugyebár, mi az, ha nem ilyen pillanat és állapot), produkál nekünk egy kis afféle búcsú show-t, ami lényegében egy standard éber-álom (ezért hasonlók a beszámolt élmények és tapasztalatok, ugyebár pl nagy fehér fény, életfilm, testenkívüli tapasztalás stb), egy kis műsor magunktól magunknak szeretettel, ami lényegében egy megnyugvást vígasztalást, választ és reményt ad, hogy van tovább, sőt most valami nagyon jó jön (és ez már tény, az agy egy erős drogot kezd termelni, amitől ilyenkor "betépünk" és valami extrémen boldognak érezzük magunkat, ugye mondják a visszatértek, hogy maradni akartak, és most is inkább mennének vissza annyira nagyon jó volt "ott"... máris addiktívek lettek ugyebár... ;), s hozzá még jön a végső nagy álom, ebben pedig megkapjuk a lehető legkellemesebb és kétség oszlató, félelem enyhítő élményeket - gyakran az illető hite szerint, tehát van kinek Jézus jön, de van kinek Buddha vagy Allah éppen (már szépen sorban bekészítve a nemtudomhány szűzlány... ez vicc volt nyilván...), illetve holt szeretteinkkel találkozást élünk meg, és ezzel kínálja elménk búcsúzóul a Nagy Választ, arra, ami az emberi lény egyik fő kétsége, dilemmája és félelme... "lenni vagy nem lenni"... (mitöbb: "Lét Világmindenség Meg Minden" ugyebár... ;) )
Itt mivel - akár a sima álomban (ez is tény), a szubjektív időérzékelés borul, akár borzasztó hosszú időnek is tűnhet, átélhetünk éveknek tűnő időt, de akár egy egész örökéletet is boldogan "A mennyországban", azaz ilyen tudatállapotban, ennek illúziójával, a tetszhalál néhány perce alatt... és úgy ad át minket az enyészetnek, az irgalmatlan megszűnésnek, ez a csodás komplex gépezet, a testünk és szervezetünk, illetve egyúttal a természet, hogy még ebben is ad nekünk kis vagy akár nagy és teljes, végső megnyugvást és választ... Aztán észre sem vesszük tehát a végén, hogy vége, konyec, finító, úgy szenderülünk aztán a véleges örök nemlétezés "álmába"...

Itt meg kell jegyezzem, hogy nem tartom kizártnak, hogy bizonyos fejlettségi szintű "übermensch", ha tetszik megvilágosodott mester, tehát az illető használja tudatosan az agya 100% körüli vagy legalábbis a 10% átlagos tudatosságnál nagyobb arányban az agyát (szerintem minimum 30-40% lehet, amitől számítva már "mágusok" vagyunk), lehetséges hogy képes valamilyen energiamezőként kilépni (kvázi afféle lélek) és tovább fenntartani egy éteri tudatosságot (de ez puszta spekuláció), ergo létezik tovább a személy, gondolkodik és tapasztal egy szinten (nyilván kevéssé fizikailag), akár még manifesztálódhat is valamimód (innen eredhetnek esetleg a szellem történetek), de ilyen halál utáni kvázi "agy lenyomat" mint energia mező, ha nem tudatos, az idővel feloldódik, eloszlik az éterben (ezek a kvázi bolyongó szellemek, akik abszolút nincsenek képben), csak tényleg ilyen megvilágosodott mestereknél marad fent a személy, mint különálló entitás, és akár a téridő végéig is vagy tán tovább is egy más létformában (és ezt az állapotot akár öröklétnek mennyországnak is nevezhetjük, de sem Isten nem kell hozzá sem túlvilág, minden itt és most evilágban van, lényegében egy triviális fizikai jelenség, valamilyen speciális energiamező amit még nem ismerünk, megismétlem mindezt pusztán spekulatíve és hipotetikusan gondolom és persze nem a kisujjamból szoptam, hanem sokan fogadják el ezt a teóriát, meg van aki szilárdan hiszi is ezt, vagy hasonlót)...  
S mindez valójában így szép így jó, akár tényleg kvázi kilépünk és létezünk tovább energiamezőként, akár csak az agyunk úgymond élet lezáró illiúziója varázsol nekünk örökéletet, szinte egyformán kellemes (sőt valójában utóbbi a jobb, mert csak élvezzük a műsort passzívan, míg a másik verziónál általában célok és feladatok jönnek még, amiket el akarunk végezni, fejlődni-, vagy ad absurdum tanítani tovább stb (pl a buddhisták Boddhiszatva mesterekről beszélnek, akik nem testi létben is tanítanak tovább így vagy úgy és így meg úgy), ezzel már szinte mindegy is, hogy van egyáltalán valóban halál utáni létezés vagy nincs... (hiszen ha szubjektíve, maradéktalanul átéljük azt, akkor mégis még mi kéne..?)

Tehát a bizonyos "hülye filmek", melyek kapcsán születnek az ilyen hisztérikus kommentek és posztok, hogy mekkora baromság ez, hogy a filmben az ember valahogy eléri, hogy az agya 100%-át (vagy legalábbis olyan X-et belőle ami jóval több, mint a 10%) kihasználja, és szuperember lesz. Nos bizony egyáltalán nem hülyeséget mutatnak be, hanem nagyonis valós lehetőséget, csak éppen a megfogalmazás vagy az egész magyarázata és értelmezése a hibás és téves, azzal hogy csak előfeltételezi azt a téveszmét, hogy csak 10%-át használjuk az agynak, semmi többet és mást semmit sem belőle; a többi 90 meg ott van parlagon. Ámde most ezek a szuperemberek már azt illetve nagyobb hányadát is használják ugyebár. Így valóban hülyeség, hiszen nyilván már tudjuk, e gondolatmenet második fele részben helyes, az első fele teljes félreértés és tévedés. Más a valós és tényelges funkcionális kihasználtság (amit a szervezet és tudattalan funkciók használnak), és más a tudatos használat, az egó.

Tehát ebben a dilemmában vagy inkább dilemma rendszerben is, mint általában a legtöbben, az igazság valahol félúton van (vagy nem is annyira a felén), az arany középúton... (milyen érdekes hogy a Megvilágosodást nevezik arannyá nemesülésnek is, az alkimisták Arany készítése is ennek a metaforája)... ;)
Hát kösz és bocs, ha ezt a szellemi sajtreszerővel maszturbálást végigszenvedted velem, remélem azért valamit csak adott (ha mást nem kis szenvedést... ami enyhén szórakoztató de inkább fájdalmas..) 8)

A minap volt hír a médiában, hogy Trump papa váratlanul de hirtelen, belépett egy étterembe (vagy nem tudom, presszóba, bárba mindegy) és akkor ott úgy volt és beszélgetett meg ilyenek... aztán meg elment onnan... és mindenki teljesen kész volt... (azt mondjuk nem csodálom... kérdés, hogy e mefogalmazás pozitív vagy negatív árnyalatával voltak készen... hát tartok tőle inkább utóbbi... de lehet csak én vagyok undok)...

Na jó, hát most még persze kis ideig megteheti ezt valóban. Még civil ember és nem beiktatott elnök (reméljük nem is lesz, hátha valami közbejön, mondjuk pl egy jó hazafi mesterlövész kiloccsantja az agyát, jaj bocsánat... csak vicceltem természetesen... ilyet még álmomban sem mernék komolyan gondloni nyugalom kérem nyugalom...), de majd ha már hivatalosan elnök lesz jövőre, akkor már ilyet így nem fog tudni csinálni, attól tartok... Mert nyilván eleve nem engednek semmi spontán dolgot neki a biztonságiak, vagy ha mégis erőlteti (mert hatalma lesz hozzá végül is, csak az USA elnöke ugye), akkor sem lesz váratlan, mivel előtte már egy órával legalább, az adott bárban a vendégek a következőkre lesznek figyelmesek...

Váratlanul nagyon fura vendégek érkeznek az adott vendéglátóiparai egységbe (biztos nem Utasellátó persze, hiszen USA-ban vagyunk egy nagyvárosban ugyebár, szóval valami menő kis presszó lesz természetesen)... Jönnek a fiúk szépen sorban, egymás után, tucatnyian. Mind sötét öltönyben (men in black tudod), csudaszép nyakkendőben, fényes cipőben. Na nem nem... Nem együtt (az azért már tényleg nevetségesen feltűnő lenne), de néhány perces különbséggel, látványosan rezzenéstelen és érzelemmentes arckifejezésekkel és tekintettel (ami szinte üveges, olyan fegyelmezett és harcedzett), a márkás elengás élre vasalt zakók alatti láthatóan roppant deltás, izmos testekről enyhén kiálló dolgok sejlenek fel (amit naiv átlag polgár még csak nem is sejt, az mégis mi lehet, talán csak egy buksza vagy mp3 lejátszó - gondolják, holott adóvevők, golyóálló mellények, és több különféle professzionális, nagy kaliberű, elit kommandós automata kézifegyver több tárral)... Azeke a fess fiúk mind feltűnően magasak, szépen borotváltak, legfeljebb kis bajusz látható, frissen nyírt elegáns, divatos de rövid, katonás frizurával vagy néhányuknak tüskére vágva, illetve kopaszra borotválva... Nehéz nem észrevenni hogy valamilyen szolgálat emberei.
Nagyon furcsán, a vendégek körében kényelmetlenséget és feszültséget gerjesztve folyamatosan nézelődnek, jár a szemük-fejük, jobbra-balra, persze látszik az is, hogy próbálják mindezt valahogy feltűnés nélkül csinálni, szemkontaktust mindenkivel, egymással is kerülik, de hát nem tudják feltűnés nélküll csinálni, mivel eleve ordítóan feltűnőek, és feltűnő velük kapcsolatban minden, a külsejüktől a parfűmükig, a tekintetükön át a fura kitüremkedésekig, ami biztos nem (csak) a nagy fütyijük... és hát a viselkedésük sem szokványos... az is meglepő és fura kicsit, hogy egy árva szót sem szólnak, nem beszélgetnek, nem mosolyognak (holott azért egy bárban ez nem szokás, oda szórakozni lazítani járnak az emberek... illetve ugyebár vedelni). Na igen, hogy mit fogyasztanak, hát az is kicsit fura, mert nem kérnek sem egy sört vagy egy Whiskey-t vagy legalább egy kólát, hanem mind pontosan ugyanazt kérik ki kivétel nélkül, egy fekete kávé, cukor és tejszín nélkül... kész ennyi... esetleg egy pohár szénsavmentes ásványvíz legfeljebb némelyiküknek...

Ezek a különös fiúk leülnek különböző szabad asztalokhoz, néhányan a bárpulthoz, úgy hogy lényegében bármerre néz az ember, lesz legalább egy, bár az is látható, hogy ritkán hagyják egymást egyedül, inkább párban helyezkednek el. Teljesen belátják az egész hely minden zugát és bizony árgus szemmel figyelik is láthatóan. Egy-kettő közülük csak ácsorog és úgy szürcsölgeti a kávét... Néhányan meg újságot vesznek, vagy vesznek elő és mintha olvasnának, de az is látható hogy nem olvasnak, csak úgy tesznek és figyelnek közben minden idegszálukat megfeszítve, koncentrálva (ezen a szinten a hibázás nem lehet opció ugyebár), egy idő után mondjuk hozzájuk lehet szokni persze, szinte eltűnnek, mert annyira nem mozognak, annyira nem okoznak semmi zajt, nem zavaróak (leszámítva a feszélyező látványukat), hogy a bár zajában, füstjében (mert USA-ban lehet dohányozni még a legtöbb bárban ugyebár) meg azenében (és valami meccs is megy általában), hogy kb fél óra után már mindenki aki nem hagyta el a helységet (hiszen természetesen kivétel nélkül mindenki, talán egy két öreg rövidlátó és kisgyerek kivételével (aki véletlen odakeveredett kis időre a szüleivel - mindenki pontosan tudja az első perctől, hogy ezek mind nemzetbiztonsági ügynökök illetve államvédelmi, elnöki testőri szolgálat illetve néhány CIA-s és FBI-s speciális akciós bevetési elit ügynök tisztelte meg őket illusztris társaságával... és ha esetleg lenne kételye valakinek, kinézve az ajtón, már nem lehet, hiszen nem lehet nem észrevenni az utcán sorban leparkolt fekete, stötétített üveges, GMC pick up track-eket és néhány szintén sötétszínű, legújabb és legnagyobb fajta Cadillac-et és szintén legújabb, legnagyobb típusú amerikai Ford offorad terepjárót. Szóval ha volt kételye is valakinek és esetleg naivan elhitte, hogy csak totális véletlen, hogy legalább 12 darab ilyen szabvány alfahím, fekete- vagy legalábbis valami sötét színű öltönyben, fekete- vagy legalábbis valami sötét színű szuper autóval érkezve, kiborotválva, ezekkel a jellemzőkkel és viselkedéssel ellepnek egy bárt, az ezek után már be kell lássa, hogy itt bizony valami nagyon-nagyon elit razzia van vagy megfigyelés és akció és perceken belül lehet hogy elszabadul a pokol... Mit lehet tudni, talán egy nemzetközi terrorista bújt el vagy ilyesmi... és hamarosan arra csapnak le...

Szóval ez a bizonyos bár szép lassan, de biztosan, ürülget ki, a vendégek szedelőzködnek jobbára és szálingóznak el sorban, hiszen nem tudja senki mi lesz... megkérdezni ki a bánat merné tőlük... atyaég... Tehát inkább mennek, jobb az úgy. Senki sem vállalja ezt be, kevesen kockáztatnak valami nagy balhét.
40 perc múlva már csak egy maroknyi vendég van, a men in black-ek viszont pontosan ugyanúgy tartózkodnak a helyszínen... (mégis hogy mentek volna el, mikot ez volt, ezt kapták, szolgálat az szolgálat, bevetés az bevetés ugye), és kb 50 perccel az egész kezdete után pedig - ezt még lehet fokozni ugyanis - belép még néhány ugyanilyen fickó, majd vigyorogva, nagy hangon nevetgélve, kipirult arccal, kócos szőke fürtökkel, lobogó lobonccal, valakivel jó kedélyűen beszélgetve belép Mr Trump, mintha épp a Disneyland-be jött volna a kisfiával, próbálva nagyon természetesen viselkedni, majd az arcáról a mosoly lefagy, hiszen máris csalódottan konstatálja, hogy a bár vendégkörét már kb 90%-ban az állami emberek képezik...
Kicsit feszülten és kényszeredetten próbál elvegyülni és elbeszélgetni a pár még ottmaradt civillel, akik közül néhányan még most gyorsan elsomfordálnak (viaskodott bennük a vészjósló, kényelmetlen érzés és a kíváncsiság, hogy mégis mi lesz itt ugyebár...), most már látták mire megyki a balhé és elinalnak... Aztán Donald bátyó teátrálisan (hogy kinek már a show, persze jó kérdés) kikér a pultnál egy kólát, pár perc alatt megissza, pár szót váltva a csapossal... S a pult melletti lapostv-n épp menő baseball meccshez még valamit hangosan kínosan erőletetetten kedélyes nevető hangon hozzáfűz, ráncolt szemöldökkel, bölcs szakértő arckifejezéssel, bizalmaskodva odaszólva, majd az arcán e toz arckifejezéssel elsompolyog a kijárat felé, a mellette sétáló, elegáns, kosztümös, csinos hölggyel (aki sokat mondó módon, hogy ő itt ám milyen fontos ember, márkás szemüveget tolt fel hajékként a frissen lakkozott, divatos szaszon frizurája tetejére és vaskos mappát visz a hóna alatt, hogy bárki aki látta, akár az életére sőt még a szent Bibliára is megesküszik, hogy ő biztos, hogy borzasztóan és elképesztően fontos ember, akinek talán az egész államok sorsa a vállán nyugszik, alelnök helyettes lehet, vagy biztonsági főnök esetleg titkosszolgálati első államtitkár), ismét próbálva természetes viselkedést mímelve Trump vele kedélyesen beszélget eközben. Még egyszer hátrapillant (mintegy irreálisan és önámítóan reménykedve, hátha igaz sem volt amit itt átélt, vagy csak valami április térfa fél és most már valami más látvány lesz) és tekintetén az a mérhetetlen kínos érzés látszik, ami ilyenkor már nem palástolható... és már nem mosolyog a küszöböt átlépve, komor és gondterhelt... sőt inkább majdhogynem sírásra görbül a szája... Beül a autóba, majd csikorgó kerékkel elmegy az elnöki páncélozott Cadillac.
Aztán láss csodát! Pár perc múlva, hogy hogynem, "véletlenül éppen", lassan felkászálódik (egyszerre mozogfva, mintha egypetéjű ikrek lennének) az egyik asztaltól két ilyen fess, öltönyös adonisz fazon... A pultnál egykedvűen fizetnek halkan távoznak, csészéket az asztalon hagyják (pedig itt szokás és illik visszavinni, hiszen a pultnál kell kérni is és fizetni is, bár pincér kihozza néha)... az újságot is otthagyják az asztalon.
Aztán nem meglepő módon, így tovább szépen sorban a többiek is, s mintegy öt perc leforgása alatt, az összes ügynök és biztonságis tiszt, elhagyja a helységet, pont ahogy jöttek, úgy távoznak, csendben fegyelmezetten...
A terepjárók, pickupok és Cadillac-ek (van egy lépcsőshátú szedan GMC is...), némelyik nagyon mély basszus motorhanggal, szépen lassan, néhány perces szünetekkel felbőgnek, és elhajtanak, nem sietve, nyugodtan szépen... és lelép az összes ügynök féle forma... Nem történt esemény, minden csendes. Az akciónak vége..!

A pultos szedi össze a csészéket, letörli az asztalokat, kínosan körbepillant, tekintete találkozik a presszóban maradt, összevissza három emberrel sorban egymás után, akik tulajdonképpen, nem túl patinás kis társaság, hiszen egyikük egy enyhén értelmi fogyatékos tinédzser fiú; a másik egy 94 éves bácsi, aki gyakorlatilag szinte semmit sem lát és nem hall (nyilván az égvilágon semmit nem fogott fel, abból ami itt történt, mert jobbára bóbiskolt az elmúlt órában, a megmelegedett ale söre fölött...) valamint, de nem  utolsó sorban persze, egy Vietnamot is megjárt tisztes veterán hazafi, aki nyugalmazott rendőrtiszt. Na ő kimondottan élvezte az egész show-t (mert neki az volt ez az egész). Hajdani ifjúkora nagy akcióit idézte fel és néha szinte (vagy nem is szinte) könnybe lábadt a szeme az elmúlt órában, annyira jól érezte magát, hogy majdnem táncra perdült; több kisebb katarzist (bár ő ezt így aligha tudta volna megfogalmazni, csak azt hogy kurva jó) is átélt és folyamatosan rendelte a Whiskey-szódákat fülig érő szájjal, csillogó szemekkel... Még a meccset sem nézte, ami miatt beült egy órája ide...

A meccs halkan zúg még, a zene is halkan szól, épp egy lassú halk dal megy... szóval szinte csend van, tán még a szúnyog is hallatszik, ami az afroamerikai nyugdíjas, félállású szakácsnő enyhén redőzött tarkójára készül ép leszállni... az a megszokott zsivaj, ami átalában szokott itt lenni - nincs... Szó bennszakad, hann fennakad, lehellet megszegik... és pár perc elteltével, megtörik a jég végre! Csöng az ajtó csengettyű ismét, megváltó, üdvözítő és felszabadító hangon töri meg a kínos csendet. Az ominózus esemény óta az első civil törzsvendég végre megérkezik, aminek láthatóan a csapos nagyon-nagyon örül (de hátuolról a konyháról is a félhomályból több fürkész szempár is pislogva rebben belesve), fülég érő a vigyor az arcán és már csapolja is a sört (csak a szokásos ugyebár)...
Az érkező fickónak gőze nincs mi történt itt, de elég furcsáló, meglepett arccal néz körbe, hogy ilyen kevesen vannak, ilyet még itt nem látott 14 év alatt, amióta ez a törzshelye (és meló után délután bejár, 3-4 vagy 5-6-7 pofa sörre)...
Hát kérem a jó öreg Trump papa majd, valahogy így fog "spontán" és váratlanul megjelenni egy városban az államokban, egy bárban (vagy bármi egyéb vendéglátóipari szolgáltató egységben), ha már beiktatták elnöknek... :D

Sokféle bukás lehetséges. Pl. felbukni egy járdaszegélyben, bukni motorral az úton, bukni a vizsgán, az iskolában megbukni és évet ismételni; bűnözőként lebukni és börtönbe kerülni vagy épp hazugként lebukni (és kiderül az igazság), elbukni egy próbálkozást valakivel aki tetszik és kosarat kapni, vagy éppen bukni a már meglévő kapcsolatot, bukni a szakmában egy nagy fiaskóval, vagy éppen lebukni a munkahelyen valami disznósággal és kirugnak, megbukni egy művészeti alkotással, (pl bukás az új színdarab vagy új film)...
Többnyire rosszat jelent e szó és ritkán jót, bár van jó bukás is nyilván, pl bizonyos sportágaknál, ahol a bukás legjobb mozdulata segít a győzelemhez, lebukás a víz alá és megdönteni a szabadtüdős mélymerülő rekordot, de jó bukás lehet "lebukni" a paplan alá a szerelmünket kényeztetni. 

Azonban a legsúlyosabb bukás fogalom a közmegegyezés szerint, a társadalmi politikai történelmi jellegű bukás. Amikor a kurrens hatalom bukik el, bukik meg. Amikor egy regnáló erő hatalma úgymond nem teljesen tiszta és zavartalan körülmények közt szűnik meg. Pl nem bukás, még ha annak is nevezik, ha egy normális, fejlett demokráciában két rivális párt, tisztán korrektenb egymást váltja (ugyebár általában jobb oldal és bal oldal), választáson legyőzi egyik a másikat, ahogy sok helyen, szinte ciklusonként és mindig néhány százalékkal veri, hol az egyik a másikat, hol meg vica versa.
Ha nem övezik ezt túl nagy és a hatalmat megrendítő botrányok, akkor nem nevezhetjük bukásnak, hanem csak demokratikus választás vesztésnek. A vesztés nem mindig bukás. Ha nem tragikus és drámai, a körülmények viszonylag a játékszabályok normál keretein belül és békésen nyugodtan zajlanak, nem kapcsolódik erkölcstelen, tisztességtelen (bűn)tett hozzá, akkor az nem bukás, csak veszítés, lejáró mandátum vagy hitel ha tetszik. 
A magyar politikiában ugyebár nagyott bukott a balliberális oldal a Gyurcsány féle botrányokkal... az valóban nevezhető bukásnak. Holott mai napig kérdéses, hogy ez a bukás valóban tisztán Gyurcsány hibája volt-e, vagy inkább ellenfelei manipulált koncepciós lejárató kampánya, tudatos célzott karaktergyilkossága... Hiszen nem bonyolult, ha Gyurcsány bármiben is bűnös lett volna valóban, akkor elítélték volna. Ma van (telj)hatalmon az ellenerő ugyebár, hat éve nem lehet hivatkozniuk semmi gátló tényezőre, minden lehetőségük adott, hogy felelősségre vonják és elítéljék. Gyurcsányt mégsem ítélték el, tehát sanszos, hogy nem is bűnös. Tehát valójában nem is annyira bukott, mint inkáb: megbuktatták...
Hiszen valódi bukás ugyebár, csak bűntettel párosulva lehetséges. Ilyenkor felmerül, hogy valóban morálisan ki van lejjebb és ki feljebb? Ki az igazi bűnös? A bukó, azaz a buktatott vagy a buktató?
Azonban még ez is ugyebár viszonylag békés és kulturált bukás volt.
Keményebb vadabb helyeken, harmadik világban, ahol rendszeresek a nagy bukások és általában vérontás is jár vele, csak legyintenének rá mosolyogva... Nekik a mi mai bukásaink nevetséges babazsúrok.

Ha hivatalos és kvázi törvényes bukás történik, akkor bukott vezető, a bukott hatalmi erő bűnös, akkor felelnie kell a törvény előtt és jobb esetben börtönbe kerül, rosszabb esetben, korábbi korokban és keményeb helyeken kivégezték, kivégzik. Ha a bukás viszont tömeges társadalmi erőszak révén történik meg, ami lényegében forradalmat jelent, ott nem biztos hogy a bukott vezető és vezetők jogszerű és etikus elbírálás alá kerülnek, hanem a tömeges lincshangulat áldozataivá válnak (általában méltán és jogosan). Pestiesen szólva, lámpavasra lesznek húzva ugyebár...

Úgy hiszem, valós demokráciában tévfogalom hogy bukás (pl egyesek "bukott baloldal" fogalma), egy választás elvesztése. Még ha botrányokkal is övezett, akkor sem igazi bukás. Vesztés, de nem bukás. Bukás csak akkor van, ha bűncselekmény ténye áll fenn. 
Egy demokratikusan megválaszott vezető (csalás nélkül persze, hiszen aki csalással rabolt hatalmat magának, az nem ilyen) veszíthet, de nem bukik, ha mindent tisztességgel csinált, bár ügyetlenül, hogy a nép bizalmát elveszítette...
A bukás ennél több és csúnyább. Ha bukik egy vezető, akkor általában idő előtt, demokratikus szavazás intézményétől függetlenül vonják meg tőle a bizalmat. Legyen az forradalom, vagy előre hozott választás, rendkívüli bizalmi válság, puccs stb... Legrosszaabb eset meg ugyebár a háború, illetve a szabadságharc.

Nézzünk példákat! Kik buktak az emberi történelem alatt? Az ókorban, barbár császári korokban szinte csak bukással lehetett rendszert váltani és ez a középkorig így is maradt. Persze itt sem főleg azért (bár nyilván volt olyan is), mert a kurrens regnáló bűnös volt, hanem mert riválisok megtámadták és általában harccal igyekeztek elragadni a hatalmat, azaz erőszakkal buktatni.
Egy háború elvesztése, márpedig, ha jófej az a király ha nem, akkor is bizony, a nép szemében: bukás. Nagy vezérek, királyok, császárok, fejedelmek, diktátorok, birodalmak teljhatalmú urai, aligha adták a kezükből ki a hatalmat demokratikus módon...
Az újabb korokban amikor megjelent a társadalmi igazságosság szándéka (fontos hogy szándéka csak, mert valójában nem- illetve csekély mélrtékben realizálódott...), bár sok forradalmár és reformer próbálta ezt, kezdve akár Sparacus-al, Cromwell-en és Dózsán át, Rákóczy és Napóleon-ig... de nehogy azt higgyük, hogy akár Kossuth is valami anarchista féle volt, aki nem akart volna egyfajta elitista társadalmi hagyomány szabályai mentén megalakítani, a Habsburg-októl szabad új nemzetállamot. Valójában ők is mind egy új, másféle elitizmust akartak elhozni, és nem valós, méltányos és emberséges, esélyegyenlő társadalmi igazságosságot (ami nyilván nem a bolsevik kommunizmus sem nem anarchia, de mégis tán leginkább ezekhez hasonló korrekt társadalmi rend, aminek még nevet sem sikerült adnunk a társadalmak fejlődésének, minimum ötezer éves története során)...

Az igazi nagy bukás, amikor a hatalmi bűntény(ek) mellett, nagy a dráma és nagy a tragédia a végjáték során, és nem rendes időben, hanem váratlanul idő előtt, extrém körülmények közt történik meg. Ugyebár ahogy modnani szokták, a birodalmak általában megbuknak. A történelemben a nagy birodalmak, illetve extrém diktatúrák (ami nem feltétlen méretet jelent, pl Pol Pot diktatúra nem nagy területen volt és nem is sokáig, mégis az emberiség történetének legborzalmasabb terrordiktatúrája volt) természetes hogy zömmel harcokkal, forradalommal, háborúval buktak meg. 
Ám ez sem szükségszerű. Nem bukott meg még sem Észak-Korea már mióta, sem a kínai kommunizmus, sem a kubai és nem bukott meg valójában a Szovjetúnió sem úgy isten igazából, hanem fokozatos, átmenetes demokratizálódási folyamat zajlott. A XX. századi kommunista blokkban valójában csak a román kommunista diktatúra az, ami bukott, az összes többi folyamatszerűen gyengült, majd egy kritikus ponton lényegében lemondott a regnáló erő és átadta hatalmát az új demokratikus formációknak, törvényes választásokkal és átállással jobbára... Itt-ott kisebb csetepaték persze voltak, de nem számottevő, tehát nagy drámai bukásokról nem beszélhetünk. 
Romániában azonban kivételesen, bukás volt a javából; ott csak forradalommal lehetett megdönteni az önkény-terrordiktatúrát. Nyilván persze mégis mondhatjuk, hogy amikor a Szovjetúnió szétesett és vele a keleti-, úgymond szocialista blokk, az is egyfajta bukás volt, lényegében a bolsevista kommunizmus európai bukása. De vajon bukás-e az, ha nem váratlan és drasztikus, drámai és sokkszerű az esemény, hanem fokozatos, folyamatszerű, ha túllépünk valamit és úgymond kiöregszik, elhasználódik..? Bukás-e, ha valaki nyugdíjba megy és átad egy komoly pozíciót, mert kiöregedett belőle? Aligha... A gyakorlati kommunizmus (ami kb alig volt kösznőviszonyban az elméletivel, pláne a klasszikus filozófiai kommunimushoz, melynek alapjait Platón tette le ugyebár) tehát mondhatjuk hogy nem bukott meg hanem sok helyen egyszerűen kiöregedett, leváltották, kvázi nyugdíjba küldték; sok más helyen meg még mai napig is fennáll, egyúttal más szempontból mégiscsak megbukott, hiszen progresszív kulturált társadalmakban már senki sem kér belőle (más kérdés, hogy pontosan konszenzusos deklarcáió sincs arra, hogy milyen is egy standard kommunista társadalom, tehát mondjhatjuk igazán kis sem próbáltuk, hanem szerencsétlenül össsze-vissza próbálkoztunk különféle diktatúrákkal a kommunizmusra hivatkozva azt hazudva)...

A fasizmus és a nácizmus ellentétben viszont vitathatatlanul abszolút megbukott, hiszen erőszak, dráma, sokk, tragédia, háború és sok áldozat sok felé, melyek mellett történt meg leváltása.

Node meg lehet-e bukni úgy, hogy egyúttal mégis maradunk? Sokan azt mondják a kommunizmus, mely nem különb a nácizmusnál, rég megbukott. De akkor hogyhogy mégis sok helyen ma is van? Sokan azt mondják a kereszténység és a vallás rég megbukott, mégis sok helyen, sőt szinte mindenütt, jelen van erősen. A demokráciára is mondták már jó néhányan, hogy megbukott, mégis állítólag a civilizált és kulturált progresszív emberiség abban él.
Hogy feloldjuk a dilemmát, tán jó lehet ha azt mondjuk, a bukás- illetve afelé vezető lassú folyamat zajlik, tehát a fogalmazás hogy már megbukott, az inkább csak szimbolikus, metaforikus túlzás... értelmezhetjük tehát a bukást, nem pillanatnyi eseményként, hanem folyamatként is...
Miért van az, hogy minden létező emberi társadalmi együttélési próbálkozás, mint eszme vagy valóban megbukott már, vagy a bukás felé halad (legalábbis sokak szerint), bukás folyamata zajlik..? Kérdés hogy a demokrácia bukás felé halad-e? Méginkább kérdés, hogy egyáltalán létezik-e?
Létezik-e, létezett-e bármilyen más társadalmi együttélési forma amióta urbanizálódtunk, mint az elitizmus? Szerintem nem!

Az elitizmus különféle álruhákba öltözve, különféle álarcokkal, de mindig minden eddigi és jelenlegi társadalmi berendezkedés lényege. Mindig van a mindenkori parazita elit réteg, aki valós morál szerint jogtalanul méltatlanul bitorol extrémen többet a javakból mint mások, tehát  fosztogató, tömegnyomorító, társadalomellenes bűnöző. A társadalom kárára van és árt annak, még akkor is ha munkahelyet teremt. Mivel a javak végtelenül extrém aránytalan, méltánytalan, igazságtalan és embertelen elosztásának fő oka, fenntartója és élvezője. A legvadabb diktatúra, a leg extrémebb kommunizmus is elitizmus volt; (nyilván a hatalomátvétellel másik elit jött, másképp építette fel elitizmusát, de a lényeg nem változott, a tömeg kiszolgáltatot nélkülöző rab maradt és egy szűk kör dőzsölt hatalmaskodott). Nem tudott még emberi lény az urbanizáció óta nem elitizmusban élni.

Ez az ember tragédiája. Az elitizmus diktatúrája nem bukott meg még és nem úgy tűnik hogy egyhamar meg fog. Mivel a rabszolgatömeg kellően el van hülyítve és felszaporítva ahhoz, hogy vagy fel sem fogja, vagy ha sejti is, netán tud is valamit róla, mégis fejet hajtson és beletörődjön szolgasorsába. Az elit meg majd hülye lenne lemondani a dőzsölésről, a hatalomról, fényűzésről...
Akkor és csakis akkor lesz az emberiség boldog és szabad, amikor felébredünk ebből a Csipkerózsika álomból és megbuktatjuk az elitizmust!

A bukás egy sokszínű fogalom tehát, fokozatai vannak. Társadalmi szinten mindenképp a népakarat, a társadalmi öntudat kényszeríti ki, akár ha forraladommal történik, akár ha békés, fokozatos átmenettel. Társadalmi többségi akarat ellenére nem nagyon lehet buktatni hatalmat, még akkor sem, ha az diktatúra. Pl. Fidel diktatúráját a társadalom többsége valami torz, beteg, morbid módon szereti. Hiszen anno Fidel is egy diktatúrát döntő, antielitista forradalmár volt, leginkább erre emlékeznek ugyebár. Ő a nép hőse volt eleinte, csak aztán idővel, többek közt az erős ellenszél miatt (ami leginkább USA-ból jött ugyebár) és egyebek miatt (pl a szovjet mintát kellett kövesse, ha azt akarta, hogy a szovjetek ill. nemzetközi kommunizmus támogassa, s e támogatás nélkül nem lett volna életképes, be kellett álljon egy zászló alá) lényegében kemény diktatúra kiépítésére kényszerült, némi képzavarral, hiszen maga a zsarnoki diktatúra egy társadalmi kényszerítés ugyebár...
A történelem persze ismételte magát itt is; hasonlóan ahogy Fidel, korábban Napóleon, Cromwell és Lenin is szinte pontosan ezt az utat járták be, forradalmárként diktatúrát döntöttek, majd diktátorrá váltak... a nép pedig mindig cseberből vederbe került... Mindig előbb csak hős népvezér, aztán amikor megízleli a mámorító diktátori teljhatalmat, elég hamar belerázódott a szerepbe... de furamód mégis megtartva  a nép többségének szeretetét....
Némiképp asonló helyzet volt Sztalinnál is (sőt most Putyinnál is...),
A butított, bután tartott, kiszolgáltatott, rabbá tett tömeg jelentős része atyuskaként szerette... (vannak példák erre ma is és nagyon közel is hozzánk...)
Egy diktátor, akámilyen véres kezű is, a színfalak mögött (hiszen Sztalin sem verte nagy dobra elképesztő mértékű vérengzéseit)... nem tudom nem fáj elven, ha a tömeg nincs informálva, egy szeretett kedves vezér imidzst meg tudja tartani. 

Ma már kevésbé és nagyobb munkával persze, de ez lehetséges még mindig sajnos. Az információ korában, vagy csak úgy lehet, ahogy azt a kubaiak és észak-koreaiak csinálják, hogy lényegében hermetikusan lezárt országot tartanak fenn, illetve azzal a népámító mágiával, amit Putyin művel... és még néhány hozzá hasonló... (pl Orb... azaz pardon Erdogan....)
A nép által szeretett diktátorok ritkán buknak, még a történelem egyik legdurvább diktátora, Sztálin sem bukott. Őrület, de leélte az életét, ahogy Fidel Castro is, Cromwell is, Lenin is. (nyilván utóbbiak azért persez idő előtt betegségben haltak meg, de nem erőszak által, nem bukás során)
Napóleon és Hitler (bár utóbbi szeretett Führersége inkáb csak a félelemnek volt köszönhető, és a többség nem volt igazán hitlerista soha), is talán el tudták volna érni, hogy életük végig lehessenek diktátorok. A bukásuk a megalománia, a hatalmi őrület miatt történt meg, hiszen világhódító háborúba kezdtek ugyebár... Ha ezt nem teszik, meglehet hogy életük végéig tartják a hatalmat országukban. 
A manipuláció, az agymosás, megtévesztés, és megfélemlítés, ha ügyesen és gátlástalanul van alkalmazva, akkor képes lehet egy diktátor félrevezetni nagy tömegeket, kritikus tömeget is, mely hatalomba setíti, hatalomban tartja, mitöbb akár szereti is (vagy legalábbis azt képzeli)... Hitler is ezt tette, képes volt átverni, meghülyíteni akkora tömeget, ami hatalomra segítette. Hitlernél soha nem volt meg az, ami Fidelnél, vagy Sztálinnal, hogy valóban a népeség körülbelül fele kvázi szerette (nyilván társadalmi-politikai szinten a szeretet mást jelent, szimpatizáltak, pozitívan álltak hozzá, védték, megszavazták stb). Hitlert nagyon kevesen szerették valójában, azok is inkább csak talpnyalók, és hasonló gondolkodású fanatikus őrültek, de ők is inkább úgy mondhatjuk, követői és hívei voltak, nem igazán azt, hogy valóban szerették a "szeretett Führerjüket"...

A bukás tehát akármilyen birodalomról és diktatúráról is beszélünk, bár annak tűnik, de  nem szükségszerű. Több módon is be lehet biztosítani a hatalmat hosszú távra. A Római birodalom is évszázadokon át fennállt, főleg ha az utódbirodalmát nézzük, a Bizánci birodalmat, akkor azt mondjhatjuk, hogy évezredes fennállású a római birodalom, és a keresztény egyház mellesleg, kontinentális szinten nemhogy fenntartotta a hatalmat és egy másfajta, de mégis empirista rendszert kiépítve még tovább terjeszkedett! A politikai zsarnoksággal és fegyveres erőszakkal fenntartott birodalom, ha szét is esett, még nagyobb ideológiai (amiben persze volt bőven fizikai is, ugyebár lásd inkvizíció) erőszakkal fentartott birodalmat alkotott.
A keresztény világbirodalmat! A keresztény birodalom volt valójában minden idők legnagyobb, leg keservesebb, leg embertelenebb és leghosszabb terrordiktatúrája és ez sem bukott meg valójában, hanem folyamatszerűen szorul vissza... de ma is fennáll erős globális poszt hatalma. A kereszténység ideológiája az egyik legjobb mémnek bizonyult a történelem során, hiszen bevezetése sikert jelentett az ókorban; az összeomlóban levő római birodalom nyert vele, több mint 100 évet. S utána pedig lényegében a kereszténység vagy ezer évre bekebelezte szinte az egész világot (csupán Ázsia kb felének kivételével ugyebár). A keresztény világbirodalom diktatúrja sem bukott meg még valójában, és miért is bukott volna, hiszen az elitizmus sem bukott meg még, és a kereszténység vastagon elitista, bort iszik vizet prédikál... A koldus, mindenünk elosztását, másik orcánk odatartását hírdető, abszolút antielitista Jézus nevében, megcsinálták az emberi történelem leg elitistább formációját, aminek utód intézménye(i), mai napig zavartalanul fennáll(nak), vezetői fényűznek dőzsölnek, s még azt is képesek voltak a manipulációikkal elérni, hogy megússzák a kereszténység emberiség ellenes bűneiért való felelősségre vonást!
A nácik és bolsevikok sokkal kevesebb kárt és borzalmat okoztak az emberiségnek, mégis megbuktak. A kereszténység, mely ezer éven át tartotta terrorban, majdnem az egész bolygót, él és virul ma is. Azt hiszem, az elitizmus vége akkor lesz, amikor végleg leleplezzük és felszámoljuk a hazug csaló vallásokat. Az elitizmus és a társadalmi megtévesztés, a hazugság egymás lételemei, a vallás ezt viszi tökélyre...

Cirkusz és kenyér. Urbanizáció, vallás, tömeg felszaporítás, tömeg manpuláció és butítás, ezek mind az elitizmus lényegi elemei. Ahogy az urbanizáció kezdete óta mindig is, épp ma is és most is ebben a terrorban vegetál az emeberiség rabszolgaként mindenütt. Nem csak fegyverrel lehet terrordiktatúrába hajszolni és leigázni a tömeget. A keresztény inkvizíció 1000 éves vészkorszaka megmutatta hogy, nem muszáj itt a gyilok, a sereg meg a fegyver (még ha Demoklész kardjaként azért kell hogy ott lebegjen az árnya), elég csak a társadalmi eszmei terror, a megfélemlítés, a zsarolás és zsarnokság, és legfőképp az agymosás, elbutítás, megtévesztés, intézményesített tekintélyelvű hazudozás. Ha a megfélemlítést agymosással párosítjuk, egyszerűen tökéletes; embermilliókat nagy társadalmakat is hű és engedelmes zombi rabbá tudunk tenni, s ha ügyesek vagyunk, mindezt úgy, hogy észre sem veszik magukról nyomorultak hogy rabok és rabszolgák, hanem önként vállalt rabigába hajtják a fejüket...
Machiavelli mindezt már a középkorban felismerte és megfogalmazta; hatalmat nem etikus, nem erkölcsös, gátlástalan és pofátlan, de nagyon hatékony és sikeres módon lehet szerezni és megtartanai, azaz elragadni, elrabolni és bitorolni. Ma is lelkesen használják ezt a módszert gátlástalan, erkölcstelen, hatalommán politikai kalandorok, nemzetellenes bűnözők, hatalom rabláshoz és bitorláshoz...
Ebben az önkényurak diktátorok, tehát társadalom ellenes bűnöző pszichopata tömegnyomorítók számára kedvező milliőben, azaz az eltizmusban, amiben az emberi lény mindig is élt és él... természetes és szükségszerű, hogy a diktátorok újra és újra felbukkannak... akár buknak akár nem... mégis milyen érdekes, hogy nem szükségszerűen buknak meg. Az első diktátorok, a kezdet kezdetén, az erős városállamok idejében jöttek, az urbanizációval együtt... és ma is az emberiség többsége diktatúrák zsarnokságának rabigájában vegetál, tehát lényegi aspektusban nem változott semmi, akkor is ha nem fogja ezt fel a tömeg, mert kellőképp el van hozzá hülyítve... hogymegszűnjön a társadalmi zsarnokság és igazságtalanság (melynek mellékterméke csupán a diktatúra), ahhoz meg kell bukjon az elitizmus. Vajon mennyit kell még fejlődnie az emberiségnek,h ogy eljussunk ide? Vajon nem pusztítjuk-e előbb ki magunkat, amire igen jó esélyeink vannak, eme torz és beteg, mindenkori elitista létmódunk miatt, mielőtt elérnénk ezt a pontot..?

Nyilván ha szabadságról kell posztot írni, akkor kb tízből nyolc embernek - főleg így nyár dekerán - a munkahelyi szabadságolás jut eszébe, és arról kezd el többnyire összeütni valamit.... a kevés kivételnek nagy tisztelet..! Na és akkor magamnak is jó szerénytelenül, mert bár meg fogom említeni, de nem arról akarok beszélni, hanem az általános szabadság fogalmáról, mint olyanról, inkább filozófiailag, legalábbis arra törekedve, próbálkozva...

Az emberi lényt alapvetően foglalkoztatja és mindigis agyalt a szabadság kérdésén. Azaz nem is tudom, nem biztos hogy mindig... Talán a kezdet kezdetén kevésbé. Talán amikor még féligmeddig állatok voltunk, éppen lejöttünk a fáról, még nem problémáztunk ezzel, ahogy a vadon élő állatok sem hiszem, hogy a legalacsonyabb, vagy akár legmagasabb ösztön szinten is szabadságra vágynának, hiszen nyilvánvalóan szubjektíve szabadok, annak érzik magukat.

Kezdhetjük máris azzal, hogy gyaníthatóan csak egy tipikus és klasszikus, torz emberi tévfogalom, peszudo fogalom sok más mellett, a szabadság fogalma is. (sok ilyen van persze, lehetne írni egy lexikont a pszeudo folgamak, emberi ön- és egymást ámító hamis eszmék gyűjteményét, de ez egy igen nagy, szinte végtelen lexikon lenne, szóval ezt most hagyjuk inkább)...
A szabadság fogalmát igyekezvén definiálni máris láthatjuk, hogy aligha definiálható tökéletesen és pontosan. Szubjektív definíció próbálkozások vannak és lehetnek csak; objektív tökéletes szabadság fogalom nincs és lényegében lehetetlen is. Mert ha meg is közelítünk egy tökéletes és objektív, mondhatni abszolút szabadság definíciót, szinte biztos, hogy lesz legalább egy induviduum, amely egészen másképp fogja gondolni...
Ki-hogy fogalmazza meg, lényeg az, hogy tulajdonképpen a szabadság fogalma minél inkább kutatjuk, minél inkább meg akarjuk ragadni, annál inkább csúszik ki a kezünkből. Erőlködve meg akarjuk pontosan fogalmazni és definiálni, annál inkább fog elillanni, és hamar be kell lássuk a - megkockáztatom hogy - tényt: szabadság nem létezik. Túl azon, hogy extrém szubjektív fogalom, hiszen ami az egyiknek szabadság, a másiknak akár béklyó és vica versa... Amire azt hiszik többen, hogy ó minő tökéletes szabadság, jön egy új arc, és könnyedén megcáfolja nekik...
Sajnos attól tartok, az emberi lény mint olyan, természeténél fogva nem tud abszolút, univerzálisan és objektíven, teljesen tökéletesen szabad lenni. Szabadság szalmaszálak után kapálózzuk végig szánalmas életünket, amikor egyet-egyet elkapunk, és picit fenntart a rabság óceánban, akkor azzal kezdjük ámítani magunkat, hogy ez most a szabadság, hát végre elértük... aztán elmerülünk igen hamar újra az óceánba és kapálódzunk fuldokolva tovább egy újabb szalmaszál után...

Szóval az emberi lényt majdnem mindig a szabadság gondolata fogalkoztatta többek közt, de nem utolsósorban, azt gondolom, az urbanizáció óta legalábbis biztos, amikoris az emberi lény intellektuális fejlődésében fellépett egy nagy áttörés, vagy inkább csak törés: megjelent a szabadság inverz fogalma. Mikor először megtapasztaltuk, hogy milyen nem szabadnak lenni. Nagy valószínűséggel innen datálhatjuk a szabadság emberi fogalmának létrejöttét.
Számos fogalmat az ellentétje idéz meg, hiszen amíg az ellentéte nem létezik, okafogyott bevezetni az adott fogalmat... A szabadság fogalma, nem a legelső archaikus emberi fogalmaink egyike szerintem, sőt igencsak kései fogalom az emberi elme fejlődése során.
Kialakulása előtt a természeti nagycsaládos, törzsi életben szinte nyilvánvalóságig valószínű, hogy nem létezett a "nem szabad" (pláne hogy rab, fogoly stb), mint olyan fogalma, azt egyszerűen nem értelmezték, gondolatvilágukban nem létezett, hiszen nem volt meg a megidéző inverze sem...
Azokban a harmonikus ősközösségekben, az emberek nem korlátozták egymást semmilyen szinten, s ami a környezetben korlátozta őket, azt betudták a bölcs és igazságos természet korlátjának, nem lázadtak ellene, nem fogták fel-, nem élték meg szabadságukat akadályozó tényezőknek. 
Bár ez nem következik egyenesen belőle, de matriarchátus volt ugyebár; igazságos, bölcs főanya vezette a nagycsaládokat, illetve kis törzseket. A férfiak szelídek voltak a közösségen belül, mert a bölcs békés főanya és a törzs nő tagjai is vele, le tudták kezelni a férfiak agresszivitását megfelelően, többet ésszel mint erővel elven, szelíden, bölcsen, így hát semmilyen erőszak, még családon belüli erőszak sem, s ebből következő szabadság korlátozás sem volt jellemző. A bizonyos vadsága az ősembernek, inkább a természet veszélyei ellen jelentkezett, és nem egymás-, a saját fajtársai, törzs tagjai ellen. Olyannyira nem, hogy háborúk sem voltak, nem igázta le egyik törzs-, illetve nagycsalád sem a másikat (legrosszabb esetben kisebb megélhetési fosztogatások lehettek, esetleg amennyiben az egyik jobban élő, a másik nélkülöző csoportnak kérésre sem segített).
Amíg a matriarchátus tartott, erőszak híján tehát, nem volt olyan, hogy én legyőztelek téged, hogy hatalmam van feletted, hogy fogjul ejtett valaki valakit, így az rab lett és megszűnt a szabadsága. Bármely más természeti jelenség vagy tapasztalat, mely korlátozta az emberek kvázi szabadságfokát illetve -érzetét (mit tudom én, pl hosszú esőzés, és emiatt a barlangban, vagy a kunyhókban rekedtek vagy hasonló), pedig betudták a természet rendjének, és nem érezték tőle nem szabadnak magukat. 

A matriarchátusnak azonban még a nagycsaládos-törzsi ősközösségi korban, ahogy tudható, váratlanul és végleg vége szakadt, két fő okból. Az egyik ok a természet volt, ugyanis azokban az évezredekben, romlottak az éghajlati és geográfiai körülmények, itt-ott kisebb-nagyobb jégkorszakok jöttek, továbbá aszályok illetve lokális vízözönök, vulkánok stb. A lényeg, hogy katasztrófák, kataklizmák, permanenssé váló rossz időjárási, éghajlati ill. egyéb tényezők és körülmények, arra késztették a törzseket, hogy vándorolni kezdjenek (hiszen nélkülözni kezdtek), a korábbi sok évezrednyi, harmonikus természeti szimbiózist felváltotta egy más kollektív életmód; megszűnt a "paradicsom" (talán erre emlékezik az emberiség ősi kollektív memóriája, mely planetárisan mindenfelé egyként jelez egy nagyon ősi paradicsomi, aranykort illetve hasonlókat), megszűntek, de legalábbis jelentősen csökkentek, a gyülmölcsöktől és bogyóktól roskadozó bokrok és fák, a hatalmas vadban gazdag legelők és erdők, halaktól nyüzsgő vízek... Tehát extrém módon mostohábbak lettek a körülmények. 

És ekkor eljött a férfiak ideje... az erőszak kora. Az emberiség fokozatosan átállt matriarchátusról patriarchátusra... a békés harmonikus, természettel szimbiotikus életmódról, az erőszakos, harcos, küzdelmes, keserves, nyomorult korszakra váltottunk; már nem tudott az ember tovább együttműködve élni a természettel és a többiekkel, naivan igazságosan, önzetlenül, s a törzsek közt is harmóniában szimbiózisban, hanem bizony a szűkölködés arra vitte az embert, hogy versengeni kezdjen, harcoljon; meg kellett egymással küzdeni egyre inkább a jó vadért, a jó legelőért, a bőséges tápláló területekért, és ezzel együtt ugyebár az egymás közti fosztogatás (ami ugyebár az erőszak egy formája szintén) is erősödött értelemszerűen.
A másik ok, bár némileg tán összefügg eme előbbivel nyilván, hogy nagyobb népcsoprtok kezdtek vándorolni nagyon távoli tájakról is. Egy elmélet szerint, ekkor jöttek "fel" Afrikából az agresszív Homo-k a békésebb Neandervölgyiek (akik nem igazán voltak erőszakosak, viszont intelligensebbek) európai életterére és le is igázták, szinte kiirtották őket (a túlélők meg beolvadtak... a Neandervölgyi fokozatosan eltűnt).
Eljött a harc kora. A kedves bölcs főanya félre kellett álljon, és át kellett adja a vezetést a fővezér férfinek, a harcosok főnökének, mert a férfi az ugyebár biológiai természeténél fogva jóval erősebb testalkatú (harcban hatékonyabb hiszen agresszívabb, és kegyetlenebb tud lenni), a harcosok tehát nyilván zömmel férfiak voltak elsősorban és vezetőjük is férfi volt általában, így hát a férfi törzsfőnökök kezdték el az embercsoportokat vezetni.
A férfi pedig gyarló; sokkal gyarlóbb mint a nő, vagy legalábbis egészen másképp gyarló... gyarlósága sajnos általában a közösség súlyos kárára van... mivel hatalomvágya van... és akkoriban nyilván még gyarlóbb volt. Rájött hogy erőszakkal előnyöket szerezhet, pláne ha ő a főnök. Sok sok előnyt. Nagy-nagy és kellemes, mámorítóan kellemes előnyöket, előjogokat. Hatalmat. Ha megtetszik a másik felesége, a főnök jogán elveheti, legrosszabb esetben megküzd a férjével, de hát nem véletlen volt ő a főnök, mivel a pozícióért meg kellett küzdeni a legjobbaknak, a legerősebbek egyike volt, keveseknek volt esélye ellene. De ha más nem, hát volt neki már testőrsége, osztaga, vagy akár már hadserege; legfeljebb ha nem ment másképp, hát azokkal oldotta meg.

A férfi uralom, a harcok kora, értelemszerűen hozta is magával az elitizmust. Hiszen a hatalom kialakulása az elitizmust óhatatlanul hozza magával, kéz a kézben járnak. Hamar kialkultak az előjogok a felsőbb kasztok, arisztokrácia stb; ami mind társadalmi erőszak; de hát ugyebár eleve az elitizmus, mint olyan, is az (amiben nem mellesleg ma is él az emberi lény, csak nyilván más válfajaiban, mint akkor rég még... megjegyezem, minden létező társadalmi rend, amiben eddig ezen a beteg bolygón emberi lényt élt, csak és kizárólag az elitizmus különféle fajtái... eltizimus nélkül az említett harmónikus matriarchális, nagycsaládos, őskori, természeti társadalmakat leszámítva soha nem élt még emberi lény!!!). 
Namost az elitizmus és a társadalmi igazságosság, s vele a szabadság is ugyebár (hiszen az igazságosság egyik fő pillére egymás szabadságjogai tiszteletben tartása és biztosítása) leginkább egymást kizáró fogalmak... A férfiak kora, a harcok, háborúk kora, az erőszak kora, az elitizmus, azaz a társadalmi igazságtalanság és többé-kevésbé korlátozott szabadság kora, a hatalom kora elhozta magával, ha addig nem volt netán, magát a szabadság fogalmát is, mivel megjelent az inverze, a nem szabadság. Meg kellett nevezzük, megfogalmazzuk azt, amitől szenvedünk, hogy már nem vagyunk szabadok..! Mivel sok fogalmat az ellentétje hív életre, hiszen míg az nincs, okafogyott megnevezni, s mivel korábban minden ember szabad volt (legalábbis a szubjektív szabadság érzete megvolt), azaz senki és semmi semmiben sem korlátozta erőszakkal, nem kényszerítette senki és semmi semmivel semmire, s minden amit tett, s ahogy élt, azt önként és jószántából tette, nem parancsra, s nem gyakorolta senki felette hatalmat stb. Ám az új, patriarchális, elitista korban ez fatálisan megváltozott, a hatalom megjelenésével, a szabadság korlátozott lett. Persze lehetett ezt egy határig korrekten, konszenzussal a közös jó érdekében (pl nagy baj esetén szükségállapot, rendkívüli állapot és hasonlók), igazságos hierarchiával, de a gyakorlati elitizmus ugyebár nem áll meg e határon. A harcok és a férfiak kora elhozta, a rab és fogoly fogalmát, a leigázás fogalmát; a hatalom és erőszak hozta az uralom fogalmát. És természetes, hogy az emberi lény a többség, a tömeg, mely elvesztette korábbi tiszta és korlátlan szabadságát (vagy legalábbis azt a szubjektív illiúziót, amit annak élt meg), követelte volna vissza a régi szabad korlátozás- és hatalmaskodás mentes, elitizmus nélküli életét... (nos ezt azóta is követeljük, hiába...) 

Aztán az urbanizációban teljesedett ki az elitizmus, a hatalom kora. Hiszen a mindenkori önkényúr törzsfő aki látta, hogy előjogot tud alkotni, azaz rabolni magának; több javat, több előnyt erőszakkal; hatalmat gyakorloni, elvenni a másikét, a kisebbét; általában nyilván mindenhol és mindenkor korlátlanul gyarló volt, nem ismert határokat mohóságában, kapzsiságában, kéjvágyában, és már nem volt elég még egy szép nő, még egy ház, még egy hordó bor, hanem mindent akart! Eleinte az ilyen önkényurakat, lázadások során, a nép még sikeresen tartotta kordában, ami lényegében azt jelenti nyilván, hogy felkoncolták meglincselték, hatalmát elvették.
Azonban nem minden lázadás sikerül ugyebár; a legerősebbek, legerőszakosabb, leg gátlástalanabb és persze legokosabb (pszichopatológiás hatalommán) törzsfők elkezdtek stratégiákat, taktikákat kidolgozni. Legelőször ugyebár szövetséges kell aki segít, mert egyedül nem megy. Megosztotta a megszerzett javakat, és hatalmat néhány legerősebb alvezérével; erős társadalmi függőségi viszonyokat alakított ki, így az extra javak mellett, saját csapata, majd hadserege lett, s velük együtt, már a lázongást is egyre hatékonyabban és eredményesebben tudta kezelni, leverni. Érdek szövetségeket kötött, más törzsekkel, más önkényurakkal (s persze, amikor elérte vele célját igyekezett likvidálni, ahogy a másik is persze őt, tehát előbb-utóbb idővel egymással is szükségszerűen megküzdöttek)...
Node kellett még valami, mert ez sem volt elég, még nem volt tökéletes és stabil a hatalmi status quo; hiszen minél több vazallust gyűjtött, annál többen lázadtak ellene a tömegből (mert nyilván nem volt igaza, egy önkényúrnak hogy lenne már igaza, s a tömeg az igazságért, szabadságért lép fel mindig) s ekkor jött rá, hogy mindeddigieknél van egy még fontosabb és hatékonyabb technkika és szövetséges: a manipuláció, az agymosás, a tömeg félrevezetése, butaságban tartása... ami nem más, mint a misztikum..! Hát kit is kellett megnyerni magának, s kivel is kötött szövetséget? A varázslóval! Vagy ahol ahogy hívták, a főpappal, sámánnal stb. A lényeg, hogy a misztikumot képviselő törzstaggal, annak vezetőjével, fő emberével, a szent emberrel. Mert az mindig volt mindenütt; a naív babonás miszticizimus szinte egyidős az emberi értelemmel. Amelyik ilyen zsarnok önkényúr törzsfőnek sikerült megnyerni magának a szent embert (akár erőszakkal, zsarolással, akár lekenyerezéssel, akár annak beláttatásával, hogy a hatalmat megossza vele és ő is élvezheti); így jött létre a mai napig is tartó klasszikus, szabadságot nemhogy csak korlátozó, hanem szinte teljesen (sőt jó néhány helyen abszolút) a tömegtől elvonó, elitista modell, a vezető elit és tömegmanipuláció szoros erőszakszövetsége; mely korábban arisztokrácia és egyház, ma már inkább a politika, pénzügyi elit és a médiumok (de persze az egyházak és az arisztokrácia is ott vannak még azért a képletben sokfelé vastagon). Az urbanizált elitizmushoz ez nélkülözhetetlen volt.
Ahogy mondás mondja, a vallás akkor alakult ki, amikor az első csaló talákozott az első balekkal... ehhez toldanám, hogy a hatalom pedig akkor, amikor az önkényúr és a vallás lepaktált egymással...

Mi kellett még? Az utolsó legfőbb pillér: a tömeg! Hatékony jó elitista urbanizáció, minél nagyobb tömeggel megvalósítható, akik akár szabadnak képzelve magukat (mert át vannak verve - ld demokrácia, vagy korai kommunizmus), akár valóban rabszolgaként, de az urbanizáció elitjének nem csakhogy eltartása, de gazdaggá tevése és gazdagon tartása a szerepe a társadalomban. Minél nagyobb a leuralt, agymosott, szolgává és rabbá tett tömeg, annál nagyobb a vagyon és hatalom a kizsákmányoló, zsarnok, parazita elit számára. Tehát a törzsfő, aki létrehozta az elitjét, a varázslóból és a fővezérekből; megvoltak a harcosai, megkezdte a hódítást, másik törzs leigázását, foglyok illetve behódolók, leigázottak, (rab)szolgák és termelők (jobbágyak) szerzését, tömegmassza alkotást...  
A saját törzsében és népénél pedig, erős kultusszá emelte a családot és a több gyermek vállalást (nincs új a nap alatt, a történelem ismétli magát... ma is egyes gátlástalan korrupt, elnyomó elitista hatalmak pont ezt teszik ugyebár itt-ott)... S egy kritikus létszámnál, minden készen állt, hogy urbanizáljon, létrehozza a várost, városállamot, amiben kiteljesedhet az elitista társadalom. 
Az urbanizáció pedig, az elitizmus egyik legfőbb pillére, legfőbb célja a felszaporított rabszolgatömeg termelő és vagyon alkotó erejének és hatékonyságának kialakítása majd fenntartása. (ma már 30+ milliós gigapoliszokról is beszélhetünk ugyebár) 
Az elitizmus és az urbanizáció az akár vélt-, akár valós szabadságot szinte teljesen kizárja a köznép, a kvázi szabad dolgozó polgár számára; aki valójában, ha tud róla, ha nem: rabszolga...
Elitizmusban és urbanizációban soha nincs, nem lehetséges a kollektív szabadság, s a vicces az, hogy valójában az elit sem szabad! Hiába a hatalom, hiába dőzsöl, pazarol és fényűz, akkor sem az! Másképp, de ki van szolgáltatva ő is, rab ő is, rengeteg szálon függ az egyéb társadalmi rendszerektől és tényezőktől; akár pl a békés status quo-tól, a csendes elnyomott, agymosott, és kiszolgáltatott rabszolga tömegtől és annak munkájától. De egymástól is függenek az elitek erősen; és a tömeg lázadása mellett, egymással rivalizálás, furakodás, cselszövés, hatalom- és vagyon irigység, amitől retteghetnek folyton.
Amitől félünk, az rabbá tesz; aki fél, az nem szabad... s nézzük csak végig a történelmet! Ím láthatjuk az arisztokrácia folyamatos, kegyetlen hatalmi harcait egymás ellen, azaz saját "fajtája"-, elit az elit ellen..! Ha másé nem is, egymás rabjai bizonyosan mindigis voltak és most is azok! Az igazságtalan, torz és beteg társadalomban, ami az elitizmus, tehát a szabadság sem lent sem fent, nem lehetséges...

A mindenkori elitista önkényúr (márpedig egy önkényúr ugyebár mindig elitista, nem tud más lenni, még akkor sem, ha egyeduralkodó istencsászárrá koronázza magát), legfőbb célja, a hatalma stabil megtartása. A hatalmáról nagyon jól tudja, hogy csalás, nagyon jól tudja magáról, hogy társadalom ellenes bűnöző élősködő, fosztogató rabló, aki nem csak vagyont és hatalmat rabolt magának (akkor is ha örökölte), hanem az uralt tömeg egyik legfőbb kincsét, a vélt vagy valós szabadságát is!!!
Ezért volt minden létező urbanizált- illetve nagy létszámú törzsi társadalomnál szinte mindig újra és újra lázadás és forradalom. A tömeg, a nép mindig az ősi szabadságát követeli vissza. Ezért lehet csak erőszakkal, megfélemlítéssel, kiszolgáltatottá tevéssel, függőségi viszonyok maximalizálásával, és agymosással, tömegbutítással fenntartani az elitista hatalmat. Ez van ma is, csak már tökélyre vitték több ezer év alatt. Ma ugyanúgy nem szabad az átlagember, de még a jómódú dolgozó polgár sem (sőt lényegében senki sem, hiszen mint már ítam, az elit sem az, többek közt ugyebár függőségi viszonyban van az egész rendszertől, amit kizsákmányol, amin élősködik, hiszen ha az összeomlik, az ő parazita hatalmának és dőzsőlésének is vége), mindenki, minden résztvevő tehát rabja valójában a társadalomnak, kivétel nélkül.
Szabadság, az urbanizált, elitista társadalomban valójában nem létezik, nem tud létezni.

A magyar nyelv - ami sokak szerint szent nyelv, mivel a szavak több szinten is közvetítenek - pl ugyebár a szabadság is; a munkahelyi pihenőt vagy szünetet is így nevezzük, hisz ekkor fellép egy szubjektív szabadság illúzió, ami ugyebár gyorsan el is illan. E megfogalmazással is jelezzük, hogy tudjuk, eme igazságtalan, embertelen, elitista vilgárendben, minden dolgozó, az csakis rab és rabszolga. Ha egy kis időre megszakíthatja ezt a mókuskereket, pár hétre, akkor kvázi felszabadul átmenetileg. Más nyelvekben, más népek, úgy tűnik, ezt nem - vagy kevésbé - érzik így annyira, pl. ugyebár az angolok, szent napnak nevezik; hollyday és nem freedom... talán ennek is van oka; talán mi magyarok rababb és szolgább nép lettünk a történelem során, mint az angolszász népek... nem tudom... de ezen is el lehet filozofálni, akinek van rá érkezése...

Node végre definiáljuk mi is a szabadság! Persze szubjektív, mindenkinek picit, vagy jobban, de más és más, szinte egyénenként és úgyis akármit csinálunk, nem is létezik, hiszen minden bizonnyal: illúzió. 
Azért próbáljuk meg! Szabadság az, ha nem függök senkitől és semitől, nem zavar senki és semmi, nem kell kompromisszumot kötnöm senkivel és semmivel, nem kell lemondjak semmiről, nem vagyok kiszolgáltatva semminek és senkinek, nem kötelez semmi és senki semmire sem, senki és semmi sem gyakorol felettem hatalmat, nem követel tőlem senki és semmi semmit sem, nem parancsol nekem senki és semmi sem... Szóval úgy tűnik, a szabadság végül is, a teljes felhőtlen boldogság lényegében.
A boldogság és szabadság mondhatni szinonim fogalmak, hiszen aki tökéletesen szabad (már ha létezik ilyen), az egyúttal a teljes boldogságot is majdnemhogy elérte, bár persze tudom, még kell a képletbe a szeretet is, sokak szerint. Na persze a keleti filozófiák szerint a tökéletes szeretet, az a teljes elengedés (és nem ragaszkodás, nem a másik rögzítése és belekapaszkodás, tehát rabbá tevése ugyebár), szabaddá tevés és szabaddá válás; azaz felszabadulás, tehát náluk a szabadság és a boldogság fogalma jóval közelebb van, mint nálunk. Ámde mindez az elméletben, hiszen a gyakorlatban még csak meg sem közelíti ezt senki, főleg nem az elitista és urbanizált társadalmakban, hiszen a társadalmak mindenkor és mindenhol (leszámítva az említett kora őskori matriarchátustokat), mind elitisták és elitizmus és szabadság kizárják egymást ugyebár.

Ettől persze mivel szubjektív fogalom, bárki érezheti magát ideig óráig, ki hosszabb, ki rövidebb ideig szabadnak. Ahogy írtam már, szabadság szalmaszálakat a kapálódzásunk közben persze sikerülhet néha el-el kapni... és az is jobb végül is, mint a semmi...
A valódi abszolút, tökéletes objektív szabadság és a velejáró boldogság viszont racionálisan és gyakorlatban nem léteznek szerintem. Talán a keleti filozófiákban és vallásokban hívők (pl taoizmus, buddhizmus, hinduizmus) szemléletében lehetséges az, hogy mindentől, ami hatalmában tart-, gúzsba köt minket és rabbá, függővé-, kiszolgáltatottá tesz minket - teljesen megszabaduljunk... A teljes megszabadulás ugyebár keleten a Nirvána, a megvilágosodás, a tökéletes (isteni) állapot, ami náluk jó néhány vallás és filozófiai- ill. hitrendszer végcélja, az lehetne az igazi szabadság, ha létezik, de nem tudjuk hogy létezik-e ilyen. Mindenesetre ha igen, akkor azt - ahogy ők vallják - nem e testben éljük már át, mert hát nyilván, ahogy mindentől, hát attól is megszabadulunk, meg kell szabaduljunk; sőt mitöbb nem is eme személyiséggel éljük át, hiszen az egónkat is le kell vessük; a személyiségünktől, egyéniségünktől is meg kell szabaduljunk... (hát ugyebár nehéz nem gondolni arra, hogy akkor tehát szerintük legelőbb meg kell halni ahhoz, hogy szabadok lehessünk)...
S tulajdonképpen a "Brahman én vagyok!" (azaz Isten én vagyok) jellegű, úgymond feleszméléssel, maga a teremtő Istenként ébredünk önmagunkra... és hát mondjuk az Isten, ha létezik, ő talán valóban tökéletes és abszolút szabadságot élvez...
Szóval szerintük arra keletebbre, nem kell mást tennünk, ha igazán szabadok akarunk lenni, mint csupáncsak meghalni és aztán Istennel egyesülni, Istenné válni... hát... sok sikert mindenkinek hozzá..!!!

Node a szabadságot megragadni, lám így misztikus aspektusból is láthatóan gyakorlatilag lehetetlennek és elérhetetlennek tekinthetjük, hiszen nincs általános, biztos sikeres objektív recept, módszer és technika... Csak sokan próbálkoznak akár egy élethosszon át is sikertelenül ugyebár, és ha el is éri valaki netántán; isteni szinten lenni, ha létezik ilyen állapot, az meg ugye "game over" - kilépés a játékból, okafogyottá irrelevánssá válik azon a szinten már a szabadság fogalma.

Tehát a feladat még ezzel sincs megoldva. Mi van akkor ha teljesen mindegy mik a külső tényezők; és a szabadság, akár a boldogság csakis "odabent" a fejünkben, a pszichénkben, ha ügyesek vagyunk, bármitől függeltenül, valahogy felfedezhető átélhető, sőt rögzíthető, állandóvá tehető is az érzete és tapasztalata? Ahogy mondani szokták, csak akarni kell, csak hinni kell, csak egy döntés és máris hipp-hopp megjelenik... hiszen mivelhogy mindig ott van velünk és bennünk, csak arra vár, hogy végre felfedezzük, ráeszméljünk (némely gondolkodó szerint legalábbis)...

Talán ezt vagy legalábbis ilyesmit pedzegetett Kertész Imre a "koncentrációs táborok boldogsága" elsőre képzavarnak tűnő, de ha jobban belegondolunk, igencsak megrendítő gondolatával? Vagy Rejtő amikor azt írta le: " Egy úr, a pokolban is úr"..? Mi van akkor, ha bárhol bármikor, bármitől függetlenül lehetünk szabadok és vele együtt boldogok is, ha sikerül elérnünk azt, hogy tökéletesen, bár szubjektíven de önámítás nélkül, őszintén annak érezzük magunkat..? Meglehet, a szabadság tehát nem csak fatálisan szubjektív, de végletesen és reménytelenül relatív is..? Külső szemlélő számára lehet ez persze őrületnek látszó állapot is akár... node, ha valaki tökéletesen és őszintén szabadnak és boldognak érzi magát, akkor mit érdekli őt már a külső személő? Lehet, hogy a legtöbb igazán szabad embert egy zárt osztályon találnánk meg...?

Noshát nem sok jóra jutottunk... (napersze ugyebár a jó fogalmát definiálni sem könnyebb, mint a szabadságét) A nem létező szabadság eléréséhez talán meg kell halnunk, talán meg kell őrülnünk... vagy magává Istenné válnunk... mondtam én, hogy egy megválaszolhatatlan probléma ez... legalábbis egyelőre...
"Szabad vagyok! - mondta a majom a rácsnak
- Én nem! - felelt a rács
- Miért nem?
- Mert köréd zártak..."