reblog

Nyilván ha szabadságról kell posztot írni, akkor kb tízből nyolc embernek - főleg így nyár dekerán - a munkahelyi szabadságolás jut eszébe, és arról kezd el többnyire összeütni valamit.... a kevés kivételnek nagy tisztelet..! Na és akkor magamnak is jó szerénytelenül, mert bár meg fogom említeni, de nem arról akarok beszélni, hanem az általános szabadság fogalmáról, mint olyanról, inkább filozófiailag, legalábbis arra törekedve, próbálkozva...

Az emberi lényt alapvetően foglalkoztatja és mindigis agyalt a szabadság kérdésén. Azaz nem is tudom, nem biztos hogy mindig... Talán a kezdet kezdetén kevésbé. Talán amikor még féligmeddig állatok voltunk, éppen lejöttünk a fáról, még nem problémáztunk ezzel, ahogy a vadon élő állatok sem hiszem, hogy a legalacsonyabb, vagy akár legmagasabb ösztön szinten is szabadságra vágynának, hiszen nyilvánvalóan szubjektíve szabadok, annak érzik magukat.

Kezdhetjük máris azzal, hogy gyaníthatóan csak egy tipikus és klasszikus, torz emberi tévfogalom, peszudo fogalom sok más mellett, a szabadság fogalma is. (sok ilyen van persze, lehetne írni egy lexikont a pszeudo folgamak, emberi ön- és egymást ámító hamis eszmék gyűjteményét, de ez egy igen nagy, szinte végtelen lexikon lenne, szóval ezt most hagyjuk inkább)...
A szabadság fogalmát igyekezvén definiálni máris láthatjuk, hogy aligha definiálható tökéletesen és pontosan. Szubjektív definíció próbálkozások vannak és lehetnek csak; objektív tökéletes szabadság fogalom nincs és lényegében lehetetlen is. Mert ha meg is közelítünk egy tökéletes és objektív, mondhatni abszolút szabadság definíciót, szinte biztos, hogy lesz legalább egy induviduum, amely egészen másképp fogja gondolni...
Ki-hogy fogalmazza meg, lényeg az, hogy tulajdonképpen a szabadság fogalma minél inkább kutatjuk, minél inkább meg akarjuk ragadni, annál inkább csúszik ki a kezünkből. Erőlködve meg akarjuk pontosan fogalmazni és definiálni, annál inkább fog elillanni, és hamar be kell lássuk a - megkockáztatom hogy - tényt: szabadság nem létezik. Túl azon, hogy extrém szubjektív fogalom, hiszen ami az egyiknek szabadság, a másiknak akár béklyó és vica versa... Amire azt hiszik többen, hogy ó minő tökéletes szabadság, jön egy új arc, és könnyedén megcáfolja nekik...
Sajnos attól tartok, az emberi lény mint olyan, természeténél fogva nem tud abszolút, univerzálisan és objektíven, teljesen tökéletesen szabad lenni. Szabadság szalmaszálak után kapálózzuk végig szánalmas életünket, amikor egyet-egyet elkapunk, és picit fenntart a rabság óceánban, akkor azzal kezdjük ámítani magunkat, hogy ez most a szabadság, hát végre elértük... aztán elmerülünk igen hamar újra az óceánba és kapálódzunk fuldokolva tovább egy újabb szalmaszál után...

Szóval az emberi lényt majdnem mindig a szabadság gondolata fogalkoztatta többek közt, de nem utolsósorban, azt gondolom, az urbanizáció óta legalábbis biztos, amikoris az emberi lény intellektuális fejlődésében fellépett egy nagy áttörés, vagy inkább csak törés: megjelent a szabadság inverz fogalma. Mikor először megtapasztaltuk, hogy milyen nem szabadnak lenni. Nagy valószínűséggel innen datálhatjuk a szabadság emberi fogalmának létrejöttét.
Számos fogalmat az ellentétje idéz meg, hiszen amíg az ellentéte nem létezik, okafogyott bevezetni az adott fogalmat... A szabadság fogalma, nem a legelső archaikus emberi fogalmaink egyike szerintem, sőt igencsak kései fogalom az emberi elme fejlődése során.
Kialakulása előtt a természeti nagycsaládos, törzsi életben szinte nyilvánvalóságig valószínű, hogy nem létezett a "nem szabad" (pláne hogy rab, fogoly stb), mint olyan fogalma, azt egyszerűen nem értelmezték, gondolatvilágukban nem létezett, hiszen nem volt meg a megidéző inverze sem...
Azokban a harmonikus ősközösségekben, az emberek nem korlátozták egymást semmilyen szinten, s ami a környezetben korlátozta őket, azt betudták a bölcs és igazságos természet korlátjának, nem lázadtak ellene, nem fogták fel-, nem élték meg szabadságukat akadályozó tényezőknek. 
Bár ez nem következik egyenesen belőle, de matriarchátus volt ugyebár; igazságos, bölcs főanya vezette a nagycsaládokat, illetve kis törzseket. A férfiak szelídek voltak a közösségen belül, mert a bölcs békés főanya és a törzs nő tagjai is vele, le tudták kezelni a férfiak agresszivitását megfelelően, többet ésszel mint erővel elven, szelíden, bölcsen, így hát semmilyen erőszak, még családon belüli erőszak sem, s ebből következő szabadság korlátozás sem volt jellemző. A bizonyos vadsága az ősembernek, inkább a természet veszélyei ellen jelentkezett, és nem egymás-, a saját fajtársai, törzs tagjai ellen. Olyannyira nem, hogy háborúk sem voltak, nem igázta le egyik törzs-, illetve nagycsalád sem a másikat (legrosszabb esetben kisebb megélhetési fosztogatások lehettek, esetleg amennyiben az egyik jobban élő, a másik nélkülöző csoportnak kérésre sem segített).
Amíg a matriarchátus tartott, erőszak híján tehát, nem volt olyan, hogy én legyőztelek téged, hogy hatalmam van feletted, hogy fogjul ejtett valaki valakit, így az rab lett és megszűnt a szabadsága. Bármely más természeti jelenség vagy tapasztalat, mely korlátozta az emberek kvázi szabadságfokát illetve -érzetét (mit tudom én, pl hosszú esőzés, és emiatt a barlangban, vagy a kunyhókban rekedtek vagy hasonló), pedig betudták a természet rendjének, és nem érezték tőle nem szabadnak magukat. 

A matriarchátusnak azonban még a nagycsaládos-törzsi ősközösségi korban, ahogy tudható, váratlanul és végleg vége szakadt, két fő okból. Az egyik ok a természet volt, ugyanis azokban az évezredekben, romlottak az éghajlati és geográfiai körülmények, itt-ott kisebb-nagyobb jégkorszakok jöttek, továbbá aszályok illetve lokális vízözönök, vulkánok stb. A lényeg, hogy katasztrófák, kataklizmák, permanenssé váló rossz időjárási, éghajlati ill. egyéb tényezők és körülmények, arra késztették a törzseket, hogy vándorolni kezdjenek (hiszen nélkülözni kezdtek), a korábbi sok évezrednyi, harmonikus természeti szimbiózist felváltotta egy más kollektív életmód; megszűnt a "paradicsom" (talán erre emlékezik az emberiség ősi kollektív memóriája, mely planetárisan mindenfelé egyként jelez egy nagyon ősi paradicsomi, aranykort illetve hasonlókat), megszűntek, de legalábbis jelentősen csökkentek, a gyülmölcsöktől és bogyóktól roskadozó bokrok és fák, a hatalmas vadban gazdag legelők és erdők, halaktól nyüzsgő vízek... Tehát extrém módon mostohábbak lettek a körülmények. 

És ekkor eljött a férfiak ideje... az erőszak kora. Az emberiség fokozatosan átállt matriarchátusról patriarchátusra... a békés harmonikus, természettel szimbiotikus életmódról, az erőszakos, harcos, küzdelmes, keserves, nyomorult korszakra váltottunk; már nem tudott az ember tovább együttműködve élni a természettel és a többiekkel, naivan igazságosan, önzetlenül, s a törzsek közt is harmóniában szimbiózisban, hanem bizony a szűkölködés arra vitte az embert, hogy versengeni kezdjen, harcoljon; meg kellett egymással küzdeni egyre inkább a jó vadért, a jó legelőért, a bőséges tápláló területekért, és ezzel együtt ugyebár az egymás közti fosztogatás (ami ugyebár az erőszak egy formája szintén) is erősödött értelemszerűen.
A másik ok, bár némileg tán összefügg eme előbbivel nyilván, hogy nagyobb népcsoprtok kezdtek vándorolni nagyon távoli tájakról is. Egy elmélet szerint, ekkor jöttek "fel" Afrikából az agresszív Homo-k a békésebb Neandervölgyiek (akik nem igazán voltak erőszakosak, viszont intelligensebbek) európai életterére és le is igázták, szinte kiirtották őket (a túlélők meg beolvadtak... a Neandervölgyi fokozatosan eltűnt).
Eljött a harc kora. A kedves bölcs főanya félre kellett álljon, és át kellett adja a vezetést a fővezér férfinek, a harcosok főnökének, mert a férfi az ugyebár biológiai természeténél fogva jóval erősebb testalkatú (harcban hatékonyabb hiszen agresszívabb, és kegyetlenebb tud lenni), a harcosok tehát nyilván zömmel férfiak voltak elsősorban és vezetőjük is férfi volt általában, így hát a férfi törzsfőnökök kezdték el az embercsoportokat vezetni.
A férfi pedig gyarló; sokkal gyarlóbb mint a nő, vagy legalábbis egészen másképp gyarló... gyarlósága sajnos általában a közösség súlyos kárára van... mivel hatalomvágya van... és akkoriban nyilván még gyarlóbb volt. Rájött hogy erőszakkal előnyöket szerezhet, pláne ha ő a főnök. Sok sok előnyt. Nagy-nagy és kellemes, mámorítóan kellemes előnyöket, előjogokat. Hatalmat. Ha megtetszik a másik felesége, a főnök jogán elveheti, legrosszabb esetben megküzd a férjével, de hát nem véletlen volt ő a főnök, mivel a pozícióért meg kellett küzdeni a legjobbaknak, a legerősebbek egyike volt, keveseknek volt esélye ellene. De ha más nem, hát volt neki már testőrsége, osztaga, vagy akár már hadserege; legfeljebb ha nem ment másképp, hát azokkal oldotta meg.

A férfi uralom, a harcok kora, értelemszerűen hozta is magával az elitizmust. Hiszen a hatalom kialakulása az elitizmust óhatatlanul hozza magával, kéz a kézben járnak. Hamar kialkultak az előjogok a felsőbb kasztok, arisztokrácia stb; ami mind társadalmi erőszak; de hát ugyebár eleve az elitizmus, mint olyan, is az (amiben nem mellesleg ma is él az emberi lény, csak nyilván más válfajaiban, mint akkor rég még... megjegyezem, minden létező társadalmi rend, amiben eddig ezen a beteg bolygón emberi lényt élt, csak és kizárólag az elitizmus különféle fajtái... eltizimus nélkül az említett harmónikus matriarchális, nagycsaládos, őskori, természeti társadalmakat leszámítva soha nem élt még emberi lény!!!). 
Namost az elitizmus és a társadalmi igazságosság, s vele a szabadság is ugyebár (hiszen az igazságosság egyik fő pillére egymás szabadságjogai tiszteletben tartása és biztosítása) leginkább egymást kizáró fogalmak... A férfiak kora, a harcok, háborúk kora, az erőszak kora, az elitizmus, azaz a társadalmi igazságtalanság és többé-kevésbé korlátozott szabadság kora, a hatalom kora elhozta magával, ha addig nem volt netán, magát a szabadság fogalmát is, mivel megjelent az inverze, a nem szabadság. Meg kellett nevezzük, megfogalmazzuk azt, amitől szenvedünk, hogy már nem vagyunk szabadok..! Mivel sok fogalmat az ellentétje hív életre, hiszen míg az nincs, okafogyott megnevezni, s mivel korábban minden ember szabad volt (legalábbis a szubjektív szabadság érzete megvolt), azaz senki és semmi semmiben sem korlátozta erőszakkal, nem kényszerítette senki és semmi semmivel semmire, s minden amit tett, s ahogy élt, azt önként és jószántából tette, nem parancsra, s nem gyakorolta senki felette hatalmat stb. Ám az új, patriarchális, elitista korban ez fatálisan megváltozott, a hatalom megjelenésével, a szabadság korlátozott lett. Persze lehetett ezt egy határig korrekten, konszenzussal a közös jó érdekében (pl nagy baj esetén szükségállapot, rendkívüli állapot és hasonlók), igazságos hierarchiával, de a gyakorlati elitizmus ugyebár nem áll meg e határon. A harcok és a férfiak kora elhozta, a rab és fogoly fogalmát, a leigázás fogalmát; a hatalom és erőszak hozta az uralom fogalmát. És természetes, hogy az emberi lény a többség, a tömeg, mely elvesztette korábbi tiszta és korlátlan szabadságát (vagy legalábbis azt a szubjektív illiúziót, amit annak élt meg), követelte volna vissza a régi szabad korlátozás- és hatalmaskodás mentes, elitizmus nélküli életét... (nos ezt azóta is követeljük, hiába...) 

Aztán az urbanizációban teljesedett ki az elitizmus, a hatalom kora. Hiszen a mindenkori önkényúr törzsfő aki látta, hogy előjogot tud alkotni, azaz rabolni magának; több javat, több előnyt erőszakkal; hatalmat gyakorloni, elvenni a másikét, a kisebbét; általában nyilván mindenhol és mindenkor korlátlanul gyarló volt, nem ismert határokat mohóságában, kapzsiságában, kéjvágyában, és már nem volt elég még egy szép nő, még egy ház, még egy hordó bor, hanem mindent akart! Eleinte az ilyen önkényurakat, lázadások során, a nép még sikeresen tartotta kordában, ami lényegében azt jelenti nyilván, hogy felkoncolták meglincselték, hatalmát elvették.
Azonban nem minden lázadás sikerül ugyebár; a legerősebbek, legerőszakosabb, leg gátlástalanabb és persze legokosabb (pszichopatológiás hatalommán) törzsfők elkezdtek stratégiákat, taktikákat kidolgozni. Legelőször ugyebár szövetséges kell aki segít, mert egyedül nem megy. Megosztotta a megszerzett javakat, és hatalmat néhány legerősebb alvezérével; erős társadalmi függőségi viszonyokat alakított ki, így az extra javak mellett, saját csapata, majd hadserege lett, s velük együtt, már a lázongást is egyre hatékonyabban és eredményesebben tudta kezelni, leverni. Érdek szövetségeket kötött, más törzsekkel, más önkényurakkal (s persze, amikor elérte vele célját igyekezett likvidálni, ahogy a másik is persze őt, tehát előbb-utóbb idővel egymással is szükségszerűen megküzdöttek)...
Node kellett még valami, mert ez sem volt elég, még nem volt tökéletes és stabil a hatalmi status quo; hiszen minél több vazallust gyűjtött, annál többen lázadtak ellene a tömegből (mert nyilván nem volt igaza, egy önkényúrnak hogy lenne már igaza, s a tömeg az igazságért, szabadságért lép fel mindig) s ekkor jött rá, hogy mindeddigieknél van egy még fontosabb és hatékonyabb technkika és szövetséges: a manipuláció, az agymosás, a tömeg félrevezetése, butaságban tartása... ami nem más, mint a misztikum..! Hát kit is kellett megnyerni magának, s kivel is kötött szövetséget? A varázslóval! Vagy ahol ahogy hívták, a főpappal, sámánnal stb. A lényeg, hogy a misztikumot képviselő törzstaggal, annak vezetőjével, fő emberével, a szent emberrel. Mert az mindig volt mindenütt; a naív babonás miszticizimus szinte egyidős az emberi értelemmel. Amelyik ilyen zsarnok önkényúr törzsfőnek sikerült megnyerni magának a szent embert (akár erőszakkal, zsarolással, akár lekenyerezéssel, akár annak beláttatásával, hogy a hatalmat megossza vele és ő is élvezheti); így jött létre a mai napig is tartó klasszikus, szabadságot nemhogy csak korlátozó, hanem szinte teljesen (sőt jó néhány helyen abszolút) a tömegtől elvonó, elitista modell, a vezető elit és tömegmanipuláció szoros erőszakszövetsége; mely korábban arisztokrácia és egyház, ma már inkább a politika, pénzügyi elit és a médiumok (de persze az egyházak és az arisztokrácia is ott vannak még azért a képletben sokfelé vastagon). Az urbanizált elitizmushoz ez nélkülözhetetlen volt.
Ahogy mondás mondja, a vallás akkor alakult ki, amikor az első csaló talákozott az első balekkal... ehhez toldanám, hogy a hatalom pedig akkor, amikor az önkényúr és a vallás lepaktált egymással...

Mi kellett még? Az utolsó legfőbb pillér: a tömeg! Hatékony jó elitista urbanizáció, minél nagyobb tömeggel megvalósítható, akik akár szabadnak képzelve magukat (mert át vannak verve - ld demokrácia, vagy korai kommunizmus), akár valóban rabszolgaként, de az urbanizáció elitjének nem csakhogy eltartása, de gazdaggá tevése és gazdagon tartása a szerepe a társadalomban. Minél nagyobb a leuralt, agymosott, szolgává és rabbá tett tömeg, annál nagyobb a vagyon és hatalom a kizsákmányoló, zsarnok, parazita elit számára. Tehát a törzsfő, aki létrehozta az elitjét, a varázslóból és a fővezérekből; megvoltak a harcosai, megkezdte a hódítást, másik törzs leigázását, foglyok illetve behódolók, leigázottak, (rab)szolgák és termelők (jobbágyak) szerzését, tömegmassza alkotást...  
A saját törzsében és népénél pedig, erős kultusszá emelte a családot és a több gyermek vállalást (nincs új a nap alatt, a történelem ismétli magát... ma is egyes gátlástalan korrupt, elnyomó elitista hatalmak pont ezt teszik ugyebár itt-ott)... S egy kritikus létszámnál, minden készen állt, hogy urbanizáljon, létrehozza a várost, városállamot, amiben kiteljesedhet az elitista társadalom. 
Az urbanizáció pedig, az elitizmus egyik legfőbb pillére, legfőbb célja a felszaporított rabszolgatömeg termelő és vagyon alkotó erejének és hatékonyságának kialakítása majd fenntartása. (ma már 30+ milliós gigapoliszokról is beszélhetünk ugyebár) 
Az elitizmus és az urbanizáció az akár vélt-, akár valós szabadságot szinte teljesen kizárja a köznép, a kvázi szabad dolgozó polgár számára; aki valójában, ha tud róla, ha nem: rabszolga...
Elitizmusban és urbanizációban soha nincs, nem lehetséges a kollektív szabadság, s a vicces az, hogy valójában az elit sem szabad! Hiába a hatalom, hiába dőzsöl, pazarol és fényűz, akkor sem az! Másképp, de ki van szolgáltatva ő is, rab ő is, rengeteg szálon függ az egyéb társadalmi rendszerektől és tényezőktől; akár pl a békés status quo-tól, a csendes elnyomott, agymosott, és kiszolgáltatott rabszolga tömegtől és annak munkájától. De egymástól is függenek az elitek erősen; és a tömeg lázadása mellett, egymással rivalizálás, furakodás, cselszövés, hatalom- és vagyon irigység, amitől retteghetnek folyton.
Amitől félünk, az rabbá tesz; aki fél, az nem szabad... s nézzük csak végig a történelmet! Ím láthatjuk az arisztokrácia folyamatos, kegyetlen hatalmi harcait egymás ellen, azaz saját "fajtája"-, elit az elit ellen..! Ha másé nem is, egymás rabjai bizonyosan mindigis voltak és most is azok! Az igazságtalan, torz és beteg társadalomban, ami az elitizmus, tehát a szabadság sem lent sem fent, nem lehetséges...

A mindenkori elitista önkényúr (márpedig egy önkényúr ugyebár mindig elitista, nem tud más lenni, még akkor sem, ha egyeduralkodó istencsászárrá koronázza magát), legfőbb célja, a hatalma stabil megtartása. A hatalmáról nagyon jól tudja, hogy csalás, nagyon jól tudja magáról, hogy társadalom ellenes bűnöző élősködő, fosztogató rabló, aki nem csak vagyont és hatalmat rabolt magának (akkor is ha örökölte), hanem az uralt tömeg egyik legfőbb kincsét, a vélt vagy valós szabadságát is!!!
Ezért volt minden létező urbanizált- illetve nagy létszámú törzsi társadalomnál szinte mindig újra és újra lázadás és forradalom. A tömeg, a nép mindig az ősi szabadságát követeli vissza. Ezért lehet csak erőszakkal, megfélemlítéssel, kiszolgáltatottá tevéssel, függőségi viszonyok maximalizálásával, és agymosással, tömegbutítással fenntartani az elitista hatalmat. Ez van ma is, csak már tökélyre vitték több ezer év alatt. Ma ugyanúgy nem szabad az átlagember, de még a jómódú dolgozó polgár sem (sőt lényegében senki sem, hiszen mint már ítam, az elit sem az, többek közt ugyebár függőségi viszonyban van az egész rendszertől, amit kizsákmányol, amin élősködik, hiszen ha az összeomlik, az ő parazita hatalmának és dőzsőlésének is vége), mindenki, minden résztvevő tehát rabja valójában a társadalomnak, kivétel nélkül.
Szabadság, az urbanizált, elitista társadalomban valójában nem létezik, nem tud létezni.

A magyar nyelv - ami sokak szerint szent nyelv, mivel a szavak több szinten is közvetítenek - pl ugyebár a szabadság is; a munkahelyi pihenőt vagy szünetet is így nevezzük, hisz ekkor fellép egy szubjektív szabadság illúzió, ami ugyebár gyorsan el is illan. E megfogalmazással is jelezzük, hogy tudjuk, eme igazságtalan, embertelen, elitista vilgárendben, minden dolgozó, az csakis rab és rabszolga. Ha egy kis időre megszakíthatja ezt a mókuskereket, pár hétre, akkor kvázi felszabadul átmenetileg. Más nyelvekben, más népek, úgy tűnik, ezt nem - vagy kevésbé - érzik így annyira, pl. ugyebár az angolok, szent napnak nevezik; hollyday és nem freedom... talán ennek is van oka; talán mi magyarok rababb és szolgább nép lettünk a történelem során, mint az angolszász népek... nem tudom... de ezen is el lehet filozofálni, akinek van rá érkezése...

Node végre definiáljuk mi is a szabadság! Persze szubjektív, mindenkinek picit, vagy jobban, de más és más, szinte egyénenként és úgyis akármit csinálunk, nem is létezik, hiszen minden bizonnyal: illúzió. 
Azért próbáljuk meg! Szabadság az, ha nem függök senkitől és semitől, nem zavar senki és semmi, nem kell kompromisszumot kötnöm senkivel és semmivel, nem kell lemondjak semmiről, nem vagyok kiszolgáltatva semminek és senkinek, nem kötelez semmi és senki semmire sem, senki és semmi sem gyakorol felettem hatalmat, nem követel tőlem senki és semmi semmit sem, nem parancsol nekem senki és semmi sem... Szóval úgy tűnik, a szabadság végül is, a teljes felhőtlen boldogság lényegében.
A boldogság és szabadság mondhatni szinonim fogalmak, hiszen aki tökéletesen szabad (már ha létezik ilyen), az egyúttal a teljes boldogságot is majdnemhogy elérte, bár persze tudom, még kell a képletbe a szeretet is, sokak szerint. Na persze a keleti filozófiák szerint a tökéletes szeretet, az a teljes elengedés (és nem ragaszkodás, nem a másik rögzítése és belekapaszkodás, tehát rabbá tevése ugyebár), szabaddá tevés és szabaddá válás; azaz felszabadulás, tehát náluk a szabadság és a boldogság fogalma jóval közelebb van, mint nálunk. Ámde mindez az elméletben, hiszen a gyakorlatban még csak meg sem közelíti ezt senki, főleg nem az elitista és urbanizált társadalmakban, hiszen a társadalmak mindenkor és mindenhol (leszámítva az említett kora őskori matriarchátustokat), mind elitisták és elitizmus és szabadság kizárják egymást ugyebár.

Ettől persze mivel szubjektív fogalom, bárki érezheti magát ideig óráig, ki hosszabb, ki rövidebb ideig szabadnak. Ahogy írtam már, szabadság szalmaszálakat a kapálódzásunk közben persze sikerülhet néha el-el kapni... és az is jobb végül is, mint a semmi...
A valódi abszolút, tökéletes objektív szabadság és a velejáró boldogság viszont racionálisan és gyakorlatban nem léteznek szerintem. Talán a keleti filozófiákban és vallásokban hívők (pl taoizmus, buddhizmus, hinduizmus) szemléletében lehetséges az, hogy mindentől, ami hatalmában tart-, gúzsba köt minket és rabbá, függővé-, kiszolgáltatottá tesz minket - teljesen megszabaduljunk... A teljes megszabadulás ugyebár keleten a Nirvána, a megvilágosodás, a tökéletes (isteni) állapot, ami náluk jó néhány vallás és filozófiai- ill. hitrendszer végcélja, az lehetne az igazi szabadság, ha létezik, de nem tudjuk hogy létezik-e ilyen. Mindenesetre ha igen, akkor azt - ahogy ők vallják - nem e testben éljük már át, mert hát nyilván, ahogy mindentől, hát attól is megszabadulunk, meg kell szabaduljunk; sőt mitöbb nem is eme személyiséggel éljük át, hiszen az egónkat is le kell vessük; a személyiségünktől, egyéniségünktől is meg kell szabaduljunk... (hát ugyebár nehéz nem gondolni arra, hogy akkor tehát szerintük legelőbb meg kell halni ahhoz, hogy szabadok lehessünk)...
S tulajdonképpen a "Brahman én vagyok!" (azaz Isten én vagyok) jellegű, úgymond feleszméléssel, maga a teremtő Istenként ébredünk önmagunkra... és hát mondjuk az Isten, ha létezik, ő talán valóban tökéletes és abszolút szabadságot élvez...
Szóval szerintük arra keletebbre, nem kell mást tennünk, ha igazán szabadok akarunk lenni, mint csupáncsak meghalni és aztán Istennel egyesülni, Istenné válni... hát... sok sikert mindenkinek hozzá..!!!

Node a szabadságot megragadni, lám így misztikus aspektusból is láthatóan gyakorlatilag lehetetlennek és elérhetetlennek tekinthetjük, hiszen nincs általános, biztos sikeres objektív recept, módszer és technika... Csak sokan próbálkoznak akár egy élethosszon át is sikertelenül ugyebár, és ha el is éri valaki netántán; isteni szinten lenni, ha létezik ilyen állapot, az meg ugye "game over" - kilépés a játékból, okafogyottá irrelevánssá válik azon a szinten már a szabadság fogalma.

Tehát a feladat még ezzel sincs megoldva. Mi van akkor ha teljesen mindegy mik a külső tényezők; és a szabadság, akár a boldogság csakis "odabent" a fejünkben, a pszichénkben, ha ügyesek vagyunk, bármitől függeltenül, valahogy felfedezhető átélhető, sőt rögzíthető, állandóvá tehető is az érzete és tapasztalata? Ahogy mondani szokták, csak akarni kell, csak hinni kell, csak egy döntés és máris hipp-hopp megjelenik... hiszen mivelhogy mindig ott van velünk és bennünk, csak arra vár, hogy végre felfedezzük, ráeszméljünk (némely gondolkodó szerint legalábbis)...

Talán ezt vagy legalábbis ilyesmit pedzegetett Kertész Imre a "koncentrációs táborok boldogsága" elsőre képzavarnak tűnő, de ha jobban belegondolunk, igencsak megrendítő gondolatával? Vagy Rejtő amikor azt írta le: " Egy úr, a pokolban is úr"..? Mi van akkor, ha bárhol bármikor, bármitől függetlenül lehetünk szabadok és vele együtt boldogok is, ha sikerül elérnünk azt, hogy tökéletesen, bár szubjektíven de önámítás nélkül, őszintén annak érezzük magunkat..? Meglehet, a szabadság tehát nem csak fatálisan szubjektív, de végletesen és reménytelenül relatív is..? Külső szemlélő számára lehet ez persze őrületnek látszó állapot is akár... node, ha valaki tökéletesen és őszintén szabadnak és boldognak érzi magát, akkor mit érdekli őt már a külső személő? Lehet, hogy a legtöbb igazán szabad embert egy zárt osztályon találnánk meg...?

Noshát nem sok jóra jutottunk... (napersze ugyebár a jó fogalmát definiálni sem könnyebb, mint a szabadságét) A nem létező szabadság eléréséhez talán meg kell halnunk, talán meg kell őrülnünk... vagy magává Istenné válnunk... mondtam én, hogy egy megválaszolhatatlan probléma ez... legalábbis egyelőre...
"Szabad vagyok! - mondta a majom a rácsnak
- Én nem! - felelt a rács
- Miért nem?
- Mert köréd zártak..."