reblog

Sokféle bukás lehetséges. Pl. felbukni egy járdaszegélyben, bukni motorral az úton, bukni a vizsgán, az iskolában megbukni és évet ismételni; bűnözőként lebukni és börtönbe kerülni vagy épp hazugként lebukni (és kiderül az igazság), elbukni egy próbálkozást valakivel aki tetszik és kosarat kapni, vagy éppen bukni a már meglévő kapcsolatot, bukni a szakmában egy nagy fiaskóval, vagy éppen lebukni a munkahelyen valami disznósággal és kirugnak, megbukni egy művészeti alkotással, (pl bukás az új színdarab vagy új film)...
Többnyire rosszat jelent e szó és ritkán jót, bár van jó bukás is nyilván, pl bizonyos sportágaknál, ahol a bukás legjobb mozdulata segít a győzelemhez, lebukás a víz alá és megdönteni a szabadtüdős mélymerülő rekordot, de jó bukás lehet "lebukni" a paplan alá a szerelmünket kényeztetni. 

Azonban a legsúlyosabb bukás fogalom a közmegegyezés szerint, a társadalmi politikai történelmi jellegű bukás. Amikor a kurrens hatalom bukik el, bukik meg. Amikor egy regnáló erő hatalma úgymond nem teljesen tiszta és zavartalan körülmények közt szűnik meg. Pl nem bukás, még ha annak is nevezik, ha egy normális, fejlett demokráciában két rivális párt, tisztán korrektenb egymást váltja (ugyebár általában jobb oldal és bal oldal), választáson legyőzi egyik a másikat, ahogy sok helyen, szinte ciklusonként és mindig néhány százalékkal veri, hol az egyik a másikat, hol meg vica versa.
Ha nem övezik ezt túl nagy és a hatalmat megrendítő botrányok, akkor nem nevezhetjük bukásnak, hanem csak demokratikus választás vesztésnek. A vesztés nem mindig bukás. Ha nem tragikus és drámai, a körülmények viszonylag a játékszabályok normál keretein belül és békésen nyugodtan zajlanak, nem kapcsolódik erkölcstelen, tisztességtelen (bűn)tett hozzá, akkor az nem bukás, csak veszítés, lejáró mandátum vagy hitel ha tetszik. 
A magyar politikiában ugyebár nagyott bukott a balliberális oldal a Gyurcsány féle botrányokkal... az valóban nevezhető bukásnak. Holott mai napig kérdéses, hogy ez a bukás valóban tisztán Gyurcsány hibája volt-e, vagy inkább ellenfelei manipulált koncepciós lejárató kampánya, tudatos célzott karaktergyilkossága... Hiszen nem bonyolult, ha Gyurcsány bármiben is bűnös lett volna valóban, akkor elítélték volna. Ma van (telj)hatalmon az ellenerő ugyebár, hat éve nem lehet hivatkozniuk semmi gátló tényezőre, minden lehetőségük adott, hogy felelősségre vonják és elítéljék. Gyurcsányt mégsem ítélték el, tehát sanszos, hogy nem is bűnös. Tehát valójában nem is annyira bukott, mint inkáb: megbuktatták...
Hiszen valódi bukás ugyebár, csak bűntettel párosulva lehetséges. Ilyenkor felmerül, hogy valóban morálisan ki van lejjebb és ki feljebb? Ki az igazi bűnös? A bukó, azaz a buktatott vagy a buktató?
Azonban még ez is ugyebár viszonylag békés és kulturált bukás volt.
Keményebb vadabb helyeken, harmadik világban, ahol rendszeresek a nagy bukások és általában vérontás is jár vele, csak legyintenének rá mosolyogva... Nekik a mi mai bukásaink nevetséges babazsúrok.

Ha hivatalos és kvázi törvényes bukás történik, akkor bukott vezető, a bukott hatalmi erő bűnös, akkor felelnie kell a törvény előtt és jobb esetben börtönbe kerül, rosszabb esetben, korábbi korokban és keményeb helyeken kivégezték, kivégzik. Ha a bukás viszont tömeges társadalmi erőszak révén történik meg, ami lényegében forradalmat jelent, ott nem biztos hogy a bukott vezető és vezetők jogszerű és etikus elbírálás alá kerülnek, hanem a tömeges lincshangulat áldozataivá válnak (általában méltán és jogosan). Pestiesen szólva, lámpavasra lesznek húzva ugyebár...

Úgy hiszem, valós demokráciában tévfogalom hogy bukás (pl egyesek "bukott baloldal" fogalma), egy választás elvesztése. Még ha botrányokkal is övezett, akkor sem igazi bukás. Vesztés, de nem bukás. Bukás csak akkor van, ha bűncselekmény ténye áll fenn. 
Egy demokratikusan megválaszott vezető (csalás nélkül persze, hiszen aki csalással rabolt hatalmat magának, az nem ilyen) veszíthet, de nem bukik, ha mindent tisztességgel csinált, bár ügyetlenül, hogy a nép bizalmát elveszítette...
A bukás ennél több és csúnyább. Ha bukik egy vezető, akkor általában idő előtt, demokratikus szavazás intézményétől függetlenül vonják meg tőle a bizalmat. Legyen az forradalom, vagy előre hozott választás, rendkívüli bizalmi válság, puccs stb... Legrosszaabb eset meg ugyebár a háború, illetve a szabadságharc.

Nézzünk példákat! Kik buktak az emberi történelem alatt? Az ókorban, barbár császári korokban szinte csak bukással lehetett rendszert váltani és ez a középkorig így is maradt. Persze itt sem főleg azért (bár nyilván volt olyan is), mert a kurrens regnáló bűnös volt, hanem mert riválisok megtámadták és általában harccal igyekeztek elragadni a hatalmat, azaz erőszakkal buktatni.
Egy háború elvesztése, márpedig, ha jófej az a király ha nem, akkor is bizony, a nép szemében: bukás. Nagy vezérek, királyok, császárok, fejedelmek, diktátorok, birodalmak teljhatalmú urai, aligha adták a kezükből ki a hatalmat demokratikus módon...
Az újabb korokban amikor megjelent a társadalmi igazságosság szándéka (fontos hogy szándéka csak, mert valójában nem- illetve csekély mélrtékben realizálódott...), bár sok forradalmár és reformer próbálta ezt, kezdve akár Sparacus-al, Cromwell-en és Dózsán át, Rákóczy és Napóleon-ig... de nehogy azt higgyük, hogy akár Kossuth is valami anarchista féle volt, aki nem akart volna egyfajta elitista társadalmi hagyomány szabályai mentén megalakítani, a Habsburg-októl szabad új nemzetállamot. Valójában ők is mind egy új, másféle elitizmust akartak elhozni, és nem valós, méltányos és emberséges, esélyegyenlő társadalmi igazságosságot (ami nyilván nem a bolsevik kommunizmus sem nem anarchia, de mégis tán leginkább ezekhez hasonló korrekt társadalmi rend, aminek még nevet sem sikerült adnunk a társadalmak fejlődésének, minimum ötezer éves története során)...

Az igazi nagy bukás, amikor a hatalmi bűntény(ek) mellett, nagy a dráma és nagy a tragédia a végjáték során, és nem rendes időben, hanem váratlanul idő előtt, extrém körülmények közt történik meg. Ugyebár ahogy modnani szokták, a birodalmak általában megbuknak. A történelemben a nagy birodalmak, illetve extrém diktatúrák (ami nem feltétlen méretet jelent, pl Pol Pot diktatúra nem nagy területen volt és nem is sokáig, mégis az emberiség történetének legborzalmasabb terrordiktatúrája volt) természetes hogy zömmel harcokkal, forradalommal, háborúval buktak meg. 
Ám ez sem szükségszerű. Nem bukott meg még sem Észak-Korea már mióta, sem a kínai kommunizmus, sem a kubai és nem bukott meg valójában a Szovjetúnió sem úgy isten igazából, hanem fokozatos, átmenetes demokratizálódási folyamat zajlott. A XX. századi kommunista blokkban valójában csak a román kommunista diktatúra az, ami bukott, az összes többi folyamatszerűen gyengült, majd egy kritikus ponton lényegében lemondott a regnáló erő és átadta hatalmát az új demokratikus formációknak, törvényes választásokkal és átállással jobbára... Itt-ott kisebb csetepaték persze voltak, de nem számottevő, tehát nagy drámai bukásokról nem beszélhetünk. 
Romániában azonban kivételesen, bukás volt a javából; ott csak forradalommal lehetett megdönteni az önkény-terrordiktatúrát. Nyilván persze mégis mondhatjuk, hogy amikor a Szovjetúnió szétesett és vele a keleti-, úgymond szocialista blokk, az is egyfajta bukás volt, lényegében a bolsevista kommunizmus európai bukása. De vajon bukás-e az, ha nem váratlan és drasztikus, drámai és sokkszerű az esemény, hanem fokozatos, folyamatszerű, ha túllépünk valamit és úgymond kiöregszik, elhasználódik..? Bukás-e, ha valaki nyugdíjba megy és átad egy komoly pozíciót, mert kiöregedett belőle? Aligha... A gyakorlati kommunizmus (ami kb alig volt kösznőviszonyban az elméletivel, pláne a klasszikus filozófiai kommunimushoz, melynek alapjait Platón tette le ugyebár) tehát mondhatjuk hogy nem bukott meg hanem sok helyen egyszerűen kiöregedett, leváltották, kvázi nyugdíjba küldték; sok más helyen meg még mai napig is fennáll, egyúttal más szempontból mégiscsak megbukott, hiszen progresszív kulturált társadalmakban már senki sem kér belőle (más kérdés, hogy pontosan konszenzusos deklarcáió sincs arra, hogy milyen is egy standard kommunista társadalom, tehát mondjhatjuk igazán kis sem próbáltuk, hanem szerencsétlenül össsze-vissza próbálkoztunk különféle diktatúrákkal a kommunizmusra hivatkozva azt hazudva)...

A fasizmus és a nácizmus ellentétben viszont vitathatatlanul abszolút megbukott, hiszen erőszak, dráma, sokk, tragédia, háború és sok áldozat sok felé, melyek mellett történt meg leváltása.

Node meg lehet-e bukni úgy, hogy egyúttal mégis maradunk? Sokan azt mondják a kommunizmus, mely nem különb a nácizmusnál, rég megbukott. De akkor hogyhogy mégis sok helyen ma is van? Sokan azt mondják a kereszténység és a vallás rég megbukott, mégis sok helyen, sőt szinte mindenütt, jelen van erősen. A demokráciára is mondták már jó néhányan, hogy megbukott, mégis állítólag a civilizált és kulturált progresszív emberiség abban él.
Hogy feloldjuk a dilemmát, tán jó lehet ha azt mondjuk, a bukás- illetve afelé vezető lassú folyamat zajlik, tehát a fogalmazás hogy már megbukott, az inkább csak szimbolikus, metaforikus túlzás... értelmezhetjük tehát a bukást, nem pillanatnyi eseményként, hanem folyamatként is...
Miért van az, hogy minden létező emberi társadalmi együttélési próbálkozás, mint eszme vagy valóban megbukott már, vagy a bukás felé halad (legalábbis sokak szerint), bukás folyamata zajlik..? Kérdés hogy a demokrácia bukás felé halad-e? Méginkább kérdés, hogy egyáltalán létezik-e?
Létezik-e, létezett-e bármilyen más társadalmi együttélési forma amióta urbanizálódtunk, mint az elitizmus? Szerintem nem!

Az elitizmus különféle álruhákba öltözve, különféle álarcokkal, de mindig minden eddigi és jelenlegi társadalmi berendezkedés lényege. Mindig van a mindenkori parazita elit réteg, aki valós morál szerint jogtalanul méltatlanul bitorol extrémen többet a javakból mint mások, tehát  fosztogató, tömegnyomorító, társadalomellenes bűnöző. A társadalom kárára van és árt annak, még akkor is ha munkahelyet teremt. Mivel a javak végtelenül extrém aránytalan, méltánytalan, igazságtalan és embertelen elosztásának fő oka, fenntartója és élvezője. A legvadabb diktatúra, a leg extrémebb kommunizmus is elitizmus volt; (nyilván a hatalomátvétellel másik elit jött, másképp építette fel elitizmusát, de a lényeg nem változott, a tömeg kiszolgáltatot nélkülöző rab maradt és egy szűk kör dőzsölt hatalmaskodott). Nem tudott még emberi lény az urbanizáció óta nem elitizmusban élni.

Ez az ember tragédiája. Az elitizmus diktatúrája nem bukott meg még és nem úgy tűnik hogy egyhamar meg fog. Mivel a rabszolgatömeg kellően el van hülyítve és felszaporítva ahhoz, hogy vagy fel sem fogja, vagy ha sejti is, netán tud is valamit róla, mégis fejet hajtson és beletörődjön szolgasorsába. Az elit meg majd hülye lenne lemondani a dőzsölésről, a hatalomról, fényűzésről...
Akkor és csakis akkor lesz az emberiség boldog és szabad, amikor felébredünk ebből a Csipkerózsika álomból és megbuktatjuk az elitizmust!

A bukás egy sokszínű fogalom tehát, fokozatai vannak. Társadalmi szinten mindenképp a népakarat, a társadalmi öntudat kényszeríti ki, akár ha forraladommal történik, akár ha békés, fokozatos átmenettel. Társadalmi többségi akarat ellenére nem nagyon lehet buktatni hatalmat, még akkor sem, ha az diktatúra. Pl. Fidel diktatúráját a társadalom többsége valami torz, beteg, morbid módon szereti. Hiszen anno Fidel is egy diktatúrát döntő, antielitista forradalmár volt, leginkább erre emlékeznek ugyebár. Ő a nép hőse volt eleinte, csak aztán idővel, többek közt az erős ellenszél miatt (ami leginkább USA-ból jött ugyebár) és egyebek miatt (pl a szovjet mintát kellett kövesse, ha azt akarta, hogy a szovjetek ill. nemzetközi kommunizmus támogassa, s e támogatás nélkül nem lett volna életképes, be kellett álljon egy zászló alá) lényegében kemény diktatúra kiépítésére kényszerült, némi képzavarral, hiszen maga a zsarnoki diktatúra egy társadalmi kényszerítés ugyebár...
A történelem persze ismételte magát itt is; hasonlóan ahogy Fidel, korábban Napóleon, Cromwell és Lenin is szinte pontosan ezt az utat járták be, forradalmárként diktatúrát döntöttek, majd diktátorrá váltak... a nép pedig mindig cseberből vederbe került... Mindig előbb csak hős népvezér, aztán amikor megízleli a mámorító diktátori teljhatalmat, elég hamar belerázódott a szerepbe... de furamód mégis megtartva  a nép többségének szeretetét....
Némiképp asonló helyzet volt Sztalinnál is (sőt most Putyinnál is...),
A butított, bután tartott, kiszolgáltatott, rabbá tett tömeg jelentős része atyuskaként szerette... (vannak példák erre ma is és nagyon közel is hozzánk...)
Egy diktátor, akámilyen véres kezű is, a színfalak mögött (hiszen Sztalin sem verte nagy dobra elképesztő mértékű vérengzéseit)... nem tudom nem fáj elven, ha a tömeg nincs informálva, egy szeretett kedves vezér imidzst meg tudja tartani. 

Ma már kevésbé és nagyobb munkával persze, de ez lehetséges még mindig sajnos. Az információ korában, vagy csak úgy lehet, ahogy azt a kubaiak és észak-koreaiak csinálják, hogy lényegében hermetikusan lezárt országot tartanak fenn, illetve azzal a népámító mágiával, amit Putyin művel... és még néhány hozzá hasonló... (pl Orb... azaz pardon Erdogan....)
A nép által szeretett diktátorok ritkán buknak, még a történelem egyik legdurvább diktátora, Sztálin sem bukott. Őrület, de leélte az életét, ahogy Fidel Castro is, Cromwell is, Lenin is. (nyilván utóbbiak azért persez idő előtt betegségben haltak meg, de nem erőszak által, nem bukás során)
Napóleon és Hitler (bár utóbbi szeretett Führersége inkáb csak a félelemnek volt köszönhető, és a többség nem volt igazán hitlerista soha), is talán el tudták volna érni, hogy életük végig lehessenek diktátorok. A bukásuk a megalománia, a hatalmi őrület miatt történt meg, hiszen világhódító háborúba kezdtek ugyebár... Ha ezt nem teszik, meglehet hogy életük végéig tartják a hatalmat országukban. 
A manipuláció, az agymosás, megtévesztés, és megfélemlítés, ha ügyesen és gátlástalanul van alkalmazva, akkor képes lehet egy diktátor félrevezetni nagy tömegeket, kritikus tömeget is, mely hatalomba setíti, hatalomban tartja, mitöbb akár szereti is (vagy legalábbis azt képzeli)... Hitler is ezt tette, képes volt átverni, meghülyíteni akkora tömeget, ami hatalomra segítette. Hitlernél soha nem volt meg az, ami Fidelnél, vagy Sztálinnal, hogy valóban a népeség körülbelül fele kvázi szerette (nyilván társadalmi-politikai szinten a szeretet mást jelent, szimpatizáltak, pozitívan álltak hozzá, védték, megszavazták stb). Hitlert nagyon kevesen szerették valójában, azok is inkább csak talpnyalók, és hasonló gondolkodású fanatikus őrültek, de ők is inkább úgy mondhatjuk, követői és hívei voltak, nem igazán azt, hogy valóban szerették a "szeretett Führerjüket"...

A bukás tehát akármilyen birodalomról és diktatúráról is beszélünk, bár annak tűnik, de  nem szükségszerű. Több módon is be lehet biztosítani a hatalmat hosszú távra. A Római birodalom is évszázadokon át fennállt, főleg ha az utódbirodalmát nézzük, a Bizánci birodalmat, akkor azt mondjhatjuk, hogy évezredes fennállású a római birodalom, és a keresztény egyház mellesleg, kontinentális szinten nemhogy fenntartotta a hatalmat és egy másfajta, de mégis empirista rendszert kiépítve még tovább terjeszkedett! A politikai zsarnoksággal és fegyveres erőszakkal fenntartott birodalom, ha szét is esett, még nagyobb ideológiai (amiben persze volt bőven fizikai is, ugyebár lásd inkvizíció) erőszakkal fentartott birodalmat alkotott.
A keresztény világbirodalmat! A keresztény birodalom volt valójában minden idők legnagyobb, leg keservesebb, leg embertelenebb és leghosszabb terrordiktatúrája és ez sem bukott meg valójában, hanem folyamatszerűen szorul vissza... de ma is fennáll erős globális poszt hatalma. A kereszténység ideológiája az egyik legjobb mémnek bizonyult a történelem során, hiszen bevezetése sikert jelentett az ókorban; az összeomlóban levő római birodalom nyert vele, több mint 100 évet. S utána pedig lényegében a kereszténység vagy ezer évre bekebelezte szinte az egész világot (csupán Ázsia kb felének kivételével ugyebár). A keresztény világbirodalom diktatúrja sem bukott meg még valójában, és miért is bukott volna, hiszen az elitizmus sem bukott meg még, és a kereszténység vastagon elitista, bort iszik vizet prédikál... A koldus, mindenünk elosztását, másik orcánk odatartását hírdető, abszolút antielitista Jézus nevében, megcsinálták az emberi történelem leg elitistább formációját, aminek utód intézménye(i), mai napig zavartalanul fennáll(nak), vezetői fényűznek dőzsölnek, s még azt is képesek voltak a manipulációikkal elérni, hogy megússzák a kereszténység emberiség ellenes bűneiért való felelősségre vonást!
A nácik és bolsevikok sokkal kevesebb kárt és borzalmat okoztak az emberiségnek, mégis megbuktak. A kereszténység, mely ezer éven át tartotta terrorban, majdnem az egész bolygót, él és virul ma is. Azt hiszem, az elitizmus vége akkor lesz, amikor végleg leleplezzük és felszámoljuk a hazug csaló vallásokat. Az elitizmus és a társadalmi megtévesztés, a hazugság egymás lételemei, a vallás ezt viszi tökélyre...

Cirkusz és kenyér. Urbanizáció, vallás, tömeg felszaporítás, tömeg manpuláció és butítás, ezek mind az elitizmus lényegi elemei. Ahogy az urbanizáció kezdete óta mindig is, épp ma is és most is ebben a terrorban vegetál az emeberiség rabszolgaként mindenütt. Nem csak fegyverrel lehet terrordiktatúrába hajszolni és leigázni a tömeget. A keresztény inkvizíció 1000 éves vészkorszaka megmutatta hogy, nem muszáj itt a gyilok, a sereg meg a fegyver (még ha Demoklész kardjaként azért kell hogy ott lebegjen az árnya), elég csak a társadalmi eszmei terror, a megfélemlítés, a zsarolás és zsarnokság, és legfőképp az agymosás, elbutítás, megtévesztés, intézményesített tekintélyelvű hazudozás. Ha a megfélemlítést agymosással párosítjuk, egyszerűen tökéletes; embermilliókat nagy társadalmakat is hű és engedelmes zombi rabbá tudunk tenni, s ha ügyesek vagyunk, mindezt úgy, hogy észre sem veszik magukról nyomorultak hogy rabok és rabszolgák, hanem önként vállalt rabigába hajtják a fejüket...
Machiavelli mindezt már a középkorban felismerte és megfogalmazta; hatalmat nem etikus, nem erkölcsös, gátlástalan és pofátlan, de nagyon hatékony és sikeres módon lehet szerezni és megtartanai, azaz elragadni, elrabolni és bitorolni. Ma is lelkesen használják ezt a módszert gátlástalan, erkölcstelen, hatalommán politikai kalandorok, nemzetellenes bűnözők, hatalom rabláshoz és bitorláshoz...
Ebben az önkényurak diktátorok, tehát társadalom ellenes bűnöző pszichopata tömegnyomorítók számára kedvező milliőben, azaz az eltizmusban, amiben az emberi lény mindig is élt és él... természetes és szükségszerű, hogy a diktátorok újra és újra felbukkannak... akár buknak akár nem... mégis milyen érdekes, hogy nem szükségszerűen buknak meg. Az első diktátorok, a kezdet kezdetén, az erős városállamok idejében jöttek, az urbanizációval együtt... és ma is az emberiség többsége diktatúrák zsarnokságának rabigájában vegetál, tehát lényegi aspektusban nem változott semmi, akkor is ha nem fogja ezt fel a tömeg, mert kellőképp el van hozzá hülyítve... hogymegszűnjön a társadalmi zsarnokság és igazságtalanság (melynek mellékterméke csupán a diktatúra), ahhoz meg kell bukjon az elitizmus. Vajon mennyit kell még fejlődnie az emberiségnek,h ogy eljussunk ide? Vajon nem pusztítjuk-e előbb ki magunkat, amire igen jó esélyeink vannak, eme torz és beteg, mindenkori elitista létmódunk miatt, mielőtt elérnénk ezt a pontot..?